Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-15 / 46. szám

kodásunkat, s azt eszközlik, hogy hazaszeretetünk nem csupán fájdalmas, vagy büszke együttérzés lesz a múlttal, nem is csupán szóbeszéd, hanem tettekben nyilatkozó erő. Hogy zászlónkon a turulmadár, karmai közé ragadva a gyergyatartót, úgy hasítja át a sík leget: az azt jelenti, hogy ez az intézet nem elégszik meg azzal, hogy e lángokat éleszsze s azok világánál folytassa munkás életét; hanem czélja, hogy az idők egymásutánjában kicserélődő tanárai, s szárnyra bocsátandó növendékei által magasra emelje hitét, tudományát, erkölcsét, honszerelmét, hogy lássák a hazában, mint a hegyen épített várost, a mi intézetünket. Körül akarja hordozni e lángokat, hogy új lángokat gyújtson testvéri szivekben, hogy idegenek előtt is ragyogjon magyar és keresztyén voltunk. Legyenek e lángok mindent elperzselő iiszkök azokra nézve, a kik el akarják oltani, s legyenek áldást hintő szövétnekek sötétségről világosságra vágyó barátainkra nézve ! Zászlónkon ez a jelmondat áll: Lux in tenebris, világosság a sötétségben. Ünneplő közönség! Miként a természetben sok fényforrás van, de ránk nézve a legerősebb és legnagyobb a nap, úgy a szellemi és erkölcsi világban is sok mécses lehet, de csak egy az, a mely örökké s legfényesebben ragyog: a Krisztus. 0 e világ világossága, a lux mundi. A többi lángokat is csak ő élesztheti. Csak ajándékba kapott lángokkal tündökölhetünk. Csak addig fénylünk, míg Őt tükrözzük vissza. 0 pedig világít előttünk mindig, a sötét órák közeledtével is, s átragyog a halálos sötétség oczeánján is, és vezet bennünket. Ifjak! Ez a zászlószövet foszlányokká válhat; rúdja, ez a művészi buzogány, szilánkokká hasogattathatik; de ha ti azzal a honszeretettel jártok, a melyet a turul példáz, azzal a világossággal éltek, melyet jelmondata ajánl: akkor törjék bár ketté rúdja, váljék bár rongyokká szövete, új rudat faraghatunk, új szövetet varrhatunk, mert szenny nem tapadt hozzá! De a melyik pillanatban elfogyatkozik honszerelmünk s Istenbe vetett bizodalmunk : minden ékessége mellett is aláhanyatlik zászlónk és senki sem fogja meglátni. így fogva fel zászlóbontásunk jelentőségét, így értelmezve zászlónk képeit és jelmondatát, szivem mélyén ilyen követelményeket támasztva, ilyen reményeket táplálva : most már a tanári kar nevében és megbízásából, útjára bocsátom e lobogót, kérve Istent, hogy áldja meg azokat a karokat, melyek e zászlót valaha tartják, a lelkeket, kik e zászló körül csoportosulnak, a tanárokat és pártfogókat, kik minden erejökkel arra fognak törekedni, hogy e zászló büszkeségünk legyen, s győzelemre vezesse intézetünket a hitetlenség, tudatlanság, erkölcstelenség s bármely irányból jövő veszedelem ellen. Lengjen soká, lobogjon magasan! Úgy legyen. Csűrös István. TÁRCZA. Rákóczihoz. Szavalta szerző a budapesti ref. főgimn. Rákóczi-ünnepélyén. Magyar szabadság fényes hajnalának Borúba-szállt tündöklő csillaga: Rákóczi lelke! feljöttödre várnak Hű gyermekid. . 1 hosszú az éjszaka! Két század óta várjuk érkezésed, Tengernyi baj szakadt azóta ránk; A régi jármot egyre sínyli néped, Hozzád eseng bókói közt Hazánk. . 1 Oh szállj le közzénk, ihlesd lelkeinket! Ragyogd be újra elborult egünket! Zászlóidat Kárpátunk büszke bérczén, Hagy bontsa ki a lenge fuvalom! S tárogatóid bús dalát megértvén: Hagy búgja vissza róna, völgy, halom! Es zúgjanak hadrontó daliáid, Mint fergeteg, honunk határin át; Kiket villám csapása meg nem állít, Míg össze nem törték a rabigát. . . És harczi kürtjök ébresztő zajára, A sírlakók is keljenek csatára! Hah! kelnek . . . szállnak . .! Látom érkezésük! — így kél a dörgő égiháború! — Rendül a föld léptük nyomán. . . föléjük Hogy tornyosul villámszülő ború!? S mikor kigyúl, tüzes nyilát dobálva És visszacsillan fegyverük vasán: — Míg vad halálhörgés ered nyomába — Vélnéd: a fringiák szikrája tán ? Csapásuk: a tüzes villám csapása! Tusájuk: a szabadság szent csatája! Ne játsz velem csalóka, édes álom ! Kurucz vitézek régen porlanak. . .! Föltámadásukat hiába várom. . . A mult ködében szertefoszlanak! S mit ránk hagyott az ősapák erénye: Magyar szabadság! elborult napod 1 Csak a te lelked szór sugárt az éjbe Rákóczi! Te dicsők közt legnagyobb! Te vagy a mi népünknek Messiása! Lelked nekül nem lesz feltámadása ! Bölcsőd felett fejdelnii trón sugára Áraszta fényt. . . Mosolygva kelt napod! De hajh! korán sötét borúra vála S egy nép sirása volt bölcsődalod ! Ifjúkorod álomba szőtt reményét Hon gyilkoló önkény sorvasztgatá, S míg rab hazád viselte durva kényét: Lelkét a kínok kínja szaggatá! És csak Te voltál még remény sugára, Kit nyers erőszak börtönébe zára! S mint teng a bérez sudarba szökkent sarja, Mit napsugár s szellő csókolgatott Posvány között: — hol rá az ég viharja Nyákos hinárt és ronda sárt csapott! — Úgy vélte lelked lassú sorvadását, A hitszegésre számító bitor, — Feledve, hogy a fejsze bősz csapását Kibírt fatörzsön a seb majd kiforr — S ha visszatér megint a bérez ölére: Szebben kihajt, a fellegekbe érve! így nőtt ki lelked börtönöd lakából, Hová elért rab néped sóhaja, És a titokban éledő parázsból A szent szabadság lángja támada. S hogy égre tör legelső lobbanása: