Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-15 / 46. szám

Elfojtja bár vak börtön éjjele; De megjelen az ősapának árnya, — Vérpad . .. bakó ... ! — hogy ott beszélj vele.. S míg eszkíiszöl, hogy hív maradsz halálig: A véres árnynak arcza fényt sugárzik! S beteg hazád legelső jajszavára — Koczkára téve rangot, fényt, vagyont. ! A népszabadság harczmezőn talála, Hogy vesztve mindent: mentve lásd a hont! S az istenadta nép sebére téve Sok százados bajt gyógyító kezed, Míg bő patakként ömlött drága vére: Együtt veszett el vele mindened..! S a korcs utód, a zsarnok szégyenére! Átkot kiált a Messiás nevére! Elég! Elég! A kínos Golgotára Vérző tövis között vezet az út. .! A száműzöttnek elfojtott jajára A Márványtenger habja összezúg. . . Felhő verődik fájó sóhajából — Villáma egy bús lélek átka tán? Nem ! . . . Nem ! . . . Az elhalónak ajakáról Áldása száll: „Virulj szabad hazám. .!" S ott porladoz idegen föld porában. . . Sírjának sem jutott hely e hazában!! Ne bántsa szellemed hiú dicséret, Ki nem kerestél hervatag babért! A fájdalom s a szégyen pírja éget. . . így járva mind, ki élt s halt e honért. . .! Mikor virrad meg a szegény magyarnak, Hogy önkezében bírja végzetét?! Mert nem pihennek addig drága hamvak, Míg rabbilincsét nem szakítja szét. S míg elborul attól a trón sugára: Ha könnye hull nagy ősei porára! Ne sírjatok! Egy szebb kor hajnalának Látom kelését. . . Nincsen messze már! Reményeink dicső jövőbe szállnak. . . . A száműzöttnek lelke visszajár. . . A szent szabadság lelkét ránk lehelte. . . S alkotni készt megint dicsőt, nagyot.... ! Föltámadás. . .! Te vagy! .. Rákóczi lelke! Köszöntelek, mint fölkelő napot! S esdő szavam e hő imába zárom : Oh töltsd ki lelkedet magyar hazámon! Szalay Károly. sek viharja, a megbántott önérzet haragja s a szabadságrajongó dicsőítése", az ország egyik szélétől a másikig. E dalokban hátrahagyták a kuruczok „büszke, sértett szivök fájdalmának, lelkesedésének s örömeinek emlékeit, melyek megmutatják, mit éreztek tusáikban", s ennyiben méltó az emlékezetre ünneplésünk keretében a kuruczmúzsa is. A középkori világ büszke romantikája újul fel e költészetben, mely gazdag és becses népköltészet, s lépten-nyomon fakad az országos bajok, a vallási és nemzeti küzdelmek nyomában, majd meg a bujdosás keservei közt. „Rohanó daliák száguldottak végig a mezőkön és az eltaposott virágokból dal termett. Erdők magányában bujdosott a vezérét vesztett kurucz; sóhajtozása belevegyült az erdőnek zúgásába, s abból is dal fakadt. Tiszának zajlása, friss hónak hullása, németek futása, magyar szilajsága, csatáknak fergetege, győzelmek riadalma, seregek pusztulása: mindez dallá változott át a kurucz lelkekben". E dalok szerzői ismert és ismeretlen dalnokok, lelkészek, tanítók, kántorok, íródeákok, jegyzők, altisztek és értelmes közvitézek; szóval az egész nép maga, „kik a nemzet hangján szólnak s érzéseit a leghívebben tolmácsolják". E dalokba beleszövődik a haza sorsa, a nemzeti szenvedés; belevegyül a küzdelmek zajának büszke riadója s a vallásos, és szerelmi költeményeket is bizonyos sajátságos színezet járja át. E költészet visszanyúlik a Rákóczi és Thököly előtti időbe, majd végig kiséri e mozgalmakat, s a korszak lezajlása után is tenyészik, ott búsong a romokon. Az ország utolsó romláshoz közelgető állapotját kesergő ének kesergi már az 1660-as évekből; Petkó Zsigmond Bátorító éneke már 1666-ban harezra buzdít a hajas szomszéd ellen, a kin a németet érti; a protestánsok üldözését megdöbbentő részletekkel festik az egykorú énekek, s már az 1670-es években hallszik a kuruczok tábori dala: Te vagy a legény, Tyukody pajtás, Nem olyan, mint más, mint Kuezug Balázs ! Teremjen hát országunkban jó bor, áldomás, Nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás ! Kurucz katonák bordalaként indult e dal, mondván: Ez az istentelen német annyi kárt tött már: Hozzá képest hogy mit sem cött török, — sem tatár! Mindent, ígér, de csak szorultában, Semmit bé nem vált, ha szabadjában. Az németnek, ebhitűnek fogadásában Ne bízz többet, mint az ebnek ugatásában. . . . Tölts kupámba bort, az lölkemnek bort, Német vesztére üljük meg a tort. Ma egymással, bajnoktárssal együtt iszunk bort; Virradóra úgy üssük meg a német tábort. A kuruez-múzsa. Felolvasta szerző a budapesti ref. főgimn. Eákóczi-iinnepélyén. I. Rákóczi dicső koráról emlékezve, hadd szóljon az emlékezet a kor történetének s érzés- és gondolatvilágának kifejezőjéről, a kurucz-múzsáról is! Hisz a mit a kuruczvilág szíve-lelke érez, a mi eszét és gondolatát átjárja, benne van mindaz ebben a költészetben, a középkori daliás idők utolsó fellobbanásának büszkedaezos, majd meg édes-bús költészetében. Kifejezésre jut benne az a mély vallásos érzület, erős nemzeti érzés, önzetlen hazaszeretet, egyéni és nemzeti vitézség, nemes lovagiasság, igaz hűség, a mi e korszak magyarjait jellemzi. Benne zúg, mint e kor lelkében, „a nagy érzó-De Thökölynek, a kurucz királynak szerencsecsillaga csakhamar letűnt, s előbb Törökországban, majd Kis-Ázsiában ette a száműzetés keserű kenyerét. Ebből az első bujdosás korszakából való a Most jöttem Erdélgböl kezdetű gyönyörű dal, melyben az úr levelet irat hű katonájának, hogy menjen utána és ez meggyászolja ötet fekete bársongba, délig feketébe, délután veresbe, hajnalkor pediglen öltözik fegyverbe, ül s paripájára, jó lova hátára, s úgy megy ő utána nagy Törökországba. Akárcsak: Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regementje! Bujdosnak a hon fiai az ország egyik szegletétől a másikig, s bujdosó énekek születnek, melyeknek szerzői vallásos áhítattal imádkoznak: