Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-15 / 46. szám

vagy legalább hasonlatosnak hirdették, rabja lenni; de kétségtelen, hogy a régi nemzetek történetének eseményei megújulnak a későbbi nemzetek életében, s hogy a Jeremiás korabeli Júdea helyzete némi hasonlatosságot mutat fel nemzeti életünk mai állapotával. Egy idő óta, hogy százados ellenségünk ereje bomladozik, örvendetes hangok hallatszanak itt is, ott is a nemzeti erők megizmosodásáról; kedvező képek festetnek protestáns Sionunk megépüléséről. Pedig új, nagy ellenségek mutatkoznak északon; pedig egyházunk erősödése csak némely pontokon való, általában pedig csalfa látszat. Ez a hangulat — nem tudom, mondhatom-e meggyőződésnek — késztette ez intézetnek tanári karát arra, hogy okulva a történet tanulságain, összegyűjtse e kicsiny sereget, felemelje ezt a zászlót ez ifjú nemzetség között, hogy készítse a nagy tusára jó előre. Eltekintve tehát attól, hogy régi s kevesebbet kifejezett zászlónk megszakadozott, szinei megfakultak, két indok vezetett új zászló szerzésére: a veszedelemnek felismerése, s gyengeségünk tudata. A mi zászlóbontásunk is hadbaindulást jelent. Nem elbizakodva, de nem is kétségbeesve gyengeségünk tudatában; de a veszély idejére való megerősödésünk biztos reményével indulunk az ellenségre;

hogy győzzünk s megtartsuk örökségünket. Tehát a veszély és gyengeségünk érzése serkentett zászlónk készítésére; de erők azok, a melyekkel felemeljük. Ez erők: hazaszeretetünk és bizodalmunk az erős Istenben. Ez a két erő emelte magasra 200 év előtt azokat a zászlókat, a melyekre e jelmondat volt írva: „Istenért és a szabadságért". S most úgy érzem, s talán mindnyájan érezzük, hogy a mai visszaemlékezés által erőink mintha megduzzadtak volna, s most már magasabbra tudnók emelni zászlónkat, a melynek szövetén megtámadott örökségünk, magyar és protestáns voltunk jelképei ragyognak: a turul és a négy láng. Ünneplő gyülekezet! Mi veszedelemben forgó javaink jelképeit írtuk zászlónkra, hogy szüntelen szemünk előtt lebegjenek azok. Magyarok vagyunk és protestánsok, s azok is akarunk maradni. Magyarok csak úgv maradhatunk, ha ezt a megszentelt földet megőrizzük; protestánsok csak úgy, ha égi hazánkhoz szilárdan ragaszkodunk. Akármelyiket veszítjük el a kettő közül: vagy földi, vagy örök boldogságunkat veszítjük el. Isten mind a kettőt felkínálja nekünk. Nem kényszerít a választásra ; sőt úgy rendelte, hogy vagy mind a kettőt megtartjuk, vagy mind a kettőt elveszítjük. Mert kérdem : lehet-e Isten gyermeke, Isten országa polgára az, ki még földi hazáját sem becsüli meg? S viszont hogyan lehet hű valaki földi hazája javaihoz a melyek utóvégre is egyszer elmúlnak reá nézve, ha örökkétartó kincseihez sem tud szivósan ragaszkodni? Tehát magyarok vagyunk ! Ezt példázza zászlónkon a turul, őseinknek e szent madara, nekünk kedves, de csak addig értékes jelképünk, míg megbecsüljük azt, a mit példáz; azontúl csak festmény. Magasra kell szárnyalnunk, elhagyva időnként földi szállásainkat. Törjön magasra lelkünk minden gondolata, érzése, vágya, terve. Fenn, fenn a magasban tisztább a légkör, s oly jól esik ott lerázni a port, sárt és szennyet, mit ideiglenes szállásunk rak szárnyainkra. Föl, föl a magasba, a messziségbe; feljebb mint a turul: föl egész Isten trónusáig! Ott van a táplálék és az erő; onnan visszatérve esik jól a munka és a pihenés föld-anyánk kebelén. — De legyünk élesszeműek is, mint a turul, hogy meglássunk mindent magunk körül, s lássunk messzebbre is, mint otthonunk, völgyeink szűk látóhatára engedi. Lássuk meg messziről az ellenséget, a mely fenyeget, s kerüljük el, ha erősebb ; de tartsuk szemmel fészkeinket a legtávolabbról is, gondoljunk szüntelen a mieink védelmére és táplálására, s villámgyorsan, vissza nem rettenő bátorsággal álljunk szembe tízszeres ellenséggel is, ha az fészkünkre, hazánkra tör. Fiúk! erre tanítson titeket zászlónknak ez a madara. Fiúk! áldjátok az Istent, a ki alsóbb teremtményei által is tanitni kiván, s azokban is megmutatja hozzánk való jóakaratát. Ünneplő közönség! Ez az intézet protestáns! Ezt példázza zászlónkon a négyágú gyergyatartó: a hit, a tudomány, az erkölcs és hazaszeretet lángjaival. Mások is élhetnek, s éljenek is e javakkal; de mi kijelentjük, hogy küzdelmes útunk vezérszövétnekeiül e lángokat tartjuk külön-külön és összesen. Lássuk külön, egyenként e lángokat. Egy lábnyomnyi tér lehet mienk egy pillanatban, s a másik pillanatban azt is elveszíthetjük. Nem lehet, hogy azért a pár nyomért, nem lehet, hogy azért a néhány pillanatért élnénk. Tiltakozik is ellene minden porczikánk. Sejtünk, érzünk valamelyes összeköttetést az örökkévalóval és a végtelennel. E sejtésünk biztos ismeretté, ez érzésünk erős bizalommá lehet amaz egy, a Szabadító által, a kinek lábnyomai az örökkévalóságba vezetnek át. Ez a mi hitünk. Ez a mi lelkünk legdrágább kincse. Ennek a fénye sugározzék elő ez intézet tanárainak és növendékeinek lelkéből! Szivünkben ez égő fáklyával, annyi talentummal és olyannal, milyet Istenünk adott, futjuk arasznyi létünk utait, kutatva új és új javak után, törve a rögöket, keresve a mulandóban is az örökkévalót, s gyönyört érezve, ha okozatokról okokra menve, esetekből törvényeket vonva el, tüneményekről erőkre bukkanva, beljebb ós beljebb hatolhatunk; a múltnak megrozsdásodott fegyvereit megcsiszolva, a korhadtakat elvetve, újakat kovácsolva, élve szellemi kincsünk mindennapi örömével és hasznával, de meg nem állva, égő szomjúsággal kutatva tovább, reménykedünk, hogy ha mi nem is, de késő nemzedékek a tudomány segítségével is bizonyítani fogják azt, a mit a bízók hitük által eddig láttak, hogy százféle nyelvek között is csak egy van, a kit mindenki megért, s hogy az, a ki öröklétű orsóján sző a természet titkos műhelyében, ugyanaz, a ki a gondolatokat és érzéseket szüli és irányítja: az Alkotó és Gondviselő. E mindennapi tanulás, kutatás, szomjúság az igazság után lángoljon szüntelen ez intézet tanárai és tanítványai lelkében! Hogy pedig e hódító munkában mindenki arra törjön, a mely számára kijelöltetett, hogy egyik a másikat pályájából ki ne lökje, s útján mindenik kellő teret találjon, hogy a munka tervszerűen és czéltudatosan folyjon: az Ür törvényeket adott, a melyeknek éltető lelke a szeretet, minden mi erkölcsiségünk kútfeje. A hit ikertestvére ez; egyik a másik nélkül nem loboghat s közös gyümölcsük az engedelmesség. Erre vágyjunk ifjak! ezzel tündököljünk. Á ki engedelmes a családi törvénynek: játszva engedelmeskedik az iskola törvényeinek. S a ki itt engedelmes: az magasabb törvény megismerésére hivatik el, és így tovább, míg végre képesíttetünk az isteni törvények megismerésére, a melyeknek summája a szeretet, Engedelmesség híján veszett el az ősi paradicsom, s engedelmesség árán szereztetett vissza. Igazságosság, tisztaság, szabadság, bátorság csak az engedelmesek sajátja. E föld is örökség szerint az engedelmeseké ; az engedetlenek csak bitorolják. Hit, tudomány, erkölcsiség megnemesítik, kifejlesztik, öntudatossá teszik hazánk iránti ösztönszerű ragasz-