Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

pályára lépett. Tehát megvan nálunk a egyházi rend is s megvan annak maradandó karaktere is. A dogma változott, de a közfelfogás, czélszerzűségi elvek itt a régi kánonjognak egyházi felfogásunkba beillő maradványait megőrizték. Különben is ez a kánonjog állandóan forrása maradt egyházi törvénykezésünknek-Úgy vagyunk mi azzal, mint a reformácziókor birtokunkba maradt régi ritusu templomokkal. Bemeszeltük a képekkel borított falakat, beépítettük az oszlopait, s igyekeztünk átformálni még a köveket is, és ma, legalább kulturhistóriai szempontból, épen a régi, bemeszelt falfestmények s az itt-ott előkerülő oszlopfők, szobrok stb. teszik az ily templomokat előttünk is érdekesekké. A papi rendnek aztán, a kánonjog elmondja, hogy három főbb s négy alsóbb fokozata van, mert a nyolczadik, a tonsura felvevés, nem mindig számíttatik a kisebb fokozatok közé. Még ezeket a rendi megkülönböztetéseket is megtaláljuk p. o. a tarczal-tordai hitvallásban (1562—1563.). E hitvallás XVIII. art. ép úgy beszél „az alsóbb rendekről, kiket kisebbnek vagy alábbvalónak neveznek", s a XIX. art. a diakónusoknak tisztéről, a XX. art. az ekklézsiában levő tiszteknek arról a neméről, melyek az ekklézsiai méltóság szerint való igazgatásban fenforognak stb., akár a kánonjog. Igaz, hogy ezeket a különbségeket ma már nem ismerjük, de mintha az a bor-töltögetés miatt az úrasztalához járuló egyházfi vagy a dunántúliak dékánja mintha emlékeztetne valami ilyféle dologra. A papság tehát egy; a magyar ref. egyház csak egyféle papokat ismer, kik közt a püspök is, bár eminens jogokkal, mégis csak primus inter pares. A dolgok fejlődése azonban a konventen, zsinaton elnöklő legidősebb püspökben már a metropolita jelentkezik. A papi rendben felszentelés, felavatás vagy a mint a maros-tordai zsinat mondja, felkenetés útján iktatjuk be a jelölteket. A kánonjog is így mondja, a püspök ráteszi kezét a felszentelendő lelkész fejére ; accipe Spiritum Sanctum, hangzik az öreg episcopus ajkairól s az új pap megnyerte a kegyelmet lelkészi működésére. Ehhez az ordinácziókhoz járul még a legitima missió vagy az institutió s megvan az egész aktus. Kovács Albert azt mondja, hogy a felszentelés nálunk sem puszta besorozás, hanem oly jelképes cselekvénymelyet az ős egyház példájára nálunk is a püspök hajt végre, együtt az ő arkhidiakonusaival, a mikor is ők szintén a felavatandók fejére vetik kezüket. Itt is éneklik, még pedig a gyülekezet tagjai, a „Jövel szentlélek Úr Isten" kezdetű éneket. Ez már, elismerem, az ős egyházra vall. Régen a bibliát is a jelöltek feje felibe tartották (Samarjainál). Az ordináczióhoz tartozik továbbá nálunk is a felszentelés mellett a püspök által való kibocsátás. A papot aztán a mi egyházi törvényeink szerint csak egyszer kell felavatni. Ha azonban valaki püspökké választatik, azt újból felavatják, még pedig némely kerületeinkben szép episcopalis módon, a másik kerület püspöke által, más kerületekben pedig az esperesek által. Mindenik papot nálunk is a saját püspöke, a proprius episcopus és pedig nálunk közegyházi ülésben avatja fel. Ha azonban a szükség kívánja, zsinati határozataink megengedik, hogy a közelebbi zsinatig maguk a püspökök, sőt a szeniorok is kibocsárthassák az illetőt a szent szolgálatokra. A felavatásnak aztán megvannak a maga feltételei. Első a kapacitas és a regularitas, második a titulus, harmadik a tonsura, negyedik a scrutinium. A kapacitast negatíve könnyebb lesz meghatározni. Incapax, a ki nincs megkeresztelve, vagy asszony (ezeket csak a benedictio illeti), vagy hermafrodita. Az irregularitas beáll ex defectu (kor, törv. származás, testi, lelki épség, papi szelídség s a hit hiányából), továbbá ex delictu, ha az illető czégéres bűnökben szenved, büntetve volt stb. Elemi tételek ezek, megvannak minden egy-| házjogban. A magyar ref. egyház a kapacitast a dologtermészete szerint szintén feltételezi. Az irregularitas eseteiből egyiket-másikat elhagyja. így nem akadály a törvényes származás hiánya; a testi épségre is azt mondja Samarjai püspök urunk, hogy „a kiknek valami tagjukban fogyatkozás van, nem tiltjuk őket . . . csak legyenek leikökben, elinéjökben épek, igaz tudományúak és szent életűek". Nem tiltja továbbá azokat sem, kiknek egymásután két vagy három feleségük volt; sőt azokat sem, kik bűnbe estek ugyan, de bűneikből igazán megtértek. A másik feltétel, hogy legyen meg a felszentelésre a titulus. Azaz legyen hely, a hol a felavatott a szent szolgálatokat végezze s legyen javadalom, melyből megélhessen. Nem dogmatikus, hanem pusztán czólszerűségi kérdés s épen nem egyenrangú az előbbi feltételekkel. A felavatásra tehát titulus egy templom, egy javadalmas papság (beneficium), vagy ha az illetőnek magának van miből megélni, vagy ellátást kap a földesúr, püspök vagy fejedelem asztaláról, vagy barát, mert ekkor tartja a szerzet vagy a koldulás, vagy végre misszionárius, így állanak aztán elő a következő titulusok: titulus beneücii, patrimonii, pensionis, mensae, religionis, paupertatis, missionis. E titulusok közül az öreg Samarjai egyikre sem reflektál. Fel kell avatni, a ki arra való ; még középszerű tudású emberek is felavatandók, mert „vannak félelmes helyek". De a komjáti kánon szerint senki sem avatandó fel, a kinek bizonyos ekklézsiája vagy helye nincsen. Ez tehát azt mutatja, hogy a titulusok közül ez az egy (tit. beneficii) megvolt; de megvolt a titulus mensae is, nevezetesen a főurak, fejedelmek papjait is felavatták, sőt a tanítás czímén a tanárokat is, és ad titulum missionis a misszionáriusokat is. A harmadik feltétel a tonsura felvétele. Erre Samarjai azt mondja: „pilisset nem nyirunk a fejükön". (Majd nyir az idő!) A negyedik feltétel a scrutinium, az előleges vizs-