Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-10-25 / 43. szám

TÁRCZA. Naplójegyzetek. — Emlékezés a M. P. I. T. nagyváradi vándorgyűlésére. — Gyönyörű szép verőfényes őszi időben tettük meg az utat a VII-ik vándorgyűlésünk színhelyére, Nagyváradra. Mintha Társaságunk az ég kegyeltje volna: rendesen vidám, derűs fényben ragyog le ránk a nap, valahányszor e Társaság tagjai a hittestvéri találkozóra esztendőnként összegyülekeznek. Hogy ez a körülmény kedvünket, örömünket mennyire éleszti s összejöveteleink sikerét mennyire előmozdítja: azt mondanom se kell. Valóban úgy látszik, alkalmasabb időt csakugyan nem lehetne választani e prot. búcsúkra, mint épen szept. hó második felét, a mint hogy a pápai és kolozsvári összejöveteleinket kivéve, a többi 5 vándorgyűlésünk ideje ezekre a szép s legalább nekem annyira kedves szeptemberi napokra esett rendesen. Valami azonban mégis megzavarta kissé a lelkeket az idén, t. i. a mozgalmas politikai események, s az a felhő, mely nemzeti életünk egén borong ... No meg az a másik komor felhő is, mely mindannyiszor elborítja anyaszentegyházunk jelenén s jövőjén aggódó, szeretettel csüngő lelkünket, valahányszor a protestantizmus ügyének nem kedvező jelenségekkel találkozunk .. . Mert, hogy mindjárt az elején kimondjam, a mi szivemen fekszik : engem bizony nagyon lehangolóan lepett meg az a figyelmetlenség, vagy talán annál is rosszabb, a mivel a szép Nagyvárad utczáin végig kocsizva találkoztunk, hogy egy szál nemzeti zászló nem sok, — annyi sem volt kitűzve ezen országos s a nemzet életében mégis csak számottevő Protestáns Irodalmi Társaság annyi illusztris tagjának üdvözlésére! Ez ideig még nem volt egyetlenegy város sem, a nagy r. katholikus voltáról ismeretes Pozsonyt sem véve ki, a mely elmulasztotta volna a falai közé jövő társulati tagok iránt magyaros vendégszeretetét oly módon is kimutatni, hogy házait, középületeit, legalább a főbb utczákon és tereken fellobogózza. A másik kedvetlenítő körülmény volt: hogy Társaságunk nagyérdemű vezérei a Budapestről indult főcsapat éléről ezúttal elmaradtak. Mégv

maga világi elnökünk is, a kit pedig annyira megszoktunk a főcsapat vezetője gyanánt üdvözölni, politikai elfoglaltsága miatt kénytelen volt a gyűlés első napját, szept. 23-át az ország fővárosában tölteni, több jeles társával együtt, kiket szintén a készülőben levő fontos politikai események tartottak vissza. — Szerencsére azonban velünk jött Antal Gábor, a dunántúli reformátusok tetterős püspöke, és Püspökladánynál csatlakozott hozzánk a tiszántúli egyházkerületnek buzgó egyháziasságáról ismert főgondnoka, gróf Dégenfeld József is, s az ő kettős vezetésük alatt vonulhattunk be Nagyváradra. Mi közemberek azonban ismét szép számmal jöttünk össze. Jobbára ismerős kollégák, kik csaknem bizonyosra vesszük, hogy évenkint egyszer, vándorgyűlésünk alkalmával, viszontlátjuk egymást. S oly jól esik lelkünknek, hogy Isten kegyelméből újra és újra találkozhatunk s barátságos kézszorítást válthatunk egymással. De mint mindig, meglehetős számmal jöttek újonczok most is, a kiket mi veteránok természetesen élénk örömmel fogadunk és sorozunk be a gárdába, abban a reményben, hogy ezentúl évről-évre kompareálni fognak ők is. * A Budapesten összegyülekezett tagok kevés kivétellel szept. 23-án reggel, a 6 óra 50 perczkor indult gyorsvonattal keltek útjokra. Mint említém, ragyogó, szép időnk volt, a mi csak édesebbé tette gondoktól megszabadult lelkünknek a viszontlátás örömeit s az utazás élvezetét. Szolnoknál, Kisújszállásnál, Püspökladánynál s néhány más vasúti állomáson újabb és újabb csapat szállt fel vonatunkra, a melynek fülkéi, folyosói aztán zsúfolásig megteltek vidáman csevegő tagtársakkal. A nagy magyar Alföld legszebb részén száguld végig örökös zakatolással, fáradási, szünetet nem ismerő vonatunk. A nyári ékességétől megfosztott mezőkön itt is ott is kukoriczaszedéssel foglalkozó fürge munkások csoportja tűnik szemünkbe . . . Nem örülhetnek valami bő áldásnak; mint halljuk az újonnan érkezett barátainktól: két hónapja már, hogy egy szem eső se áztatta a magyar Kanaánnak e különben Isten áldotta vidékét ... A merre csak elhaladunk, derék, tősgyökeres magyarok és kálvinisták lakta városok és falvak karcsú tornyai s nyílegyenes hosszú házsorai vonulnak el gyorsan előttünk. A végtelen kiterjedésű rónán hasztalan keresne szemünk egyetlenegy kiemelkedettebb helyet. „Sík a puszta, se halma, se erdeje" ... De a mint a nap délpontra hág, feltűnnek előttünk a bihari hegyek kiágazásai, s ím a nagy alföldi síkság szélén, egy kellemes hegység lábánál, ott emelkedik büszkén a Körös-parti szép híres város: Nagy-Várad. Épen delet harangoznak, a mint vonatunk berobog a pályaudvarba, a szép új pályaház elé, mely előtt nagy sokaság várakozik ránk. Ott volt a nagyváradi két prot. egyház presbitériuma, lelkészeikkel és gondnokaikkal. Ott voltak a szíves vendéglátók, kik magyaros vendégszeretettel ajánlották fel házukat a Társaság tagjai számára. S eljött a város polgármestere, Rimler Károly úr is, hogy szíves Isten-hozottal köszöntse Társaságunkat. Szavaira Antal Gábor püspök úr válaszolt, messze hallható, érczes és lelkes hangján, megköszönve a szives fogadtatást és Isten áldását kérve a városra s hazánkra. Aztán a számunkra odarendelt fogatokon helyet foglalva, elindultunk a város felé. Mindjárt feltűnt — mert épen a város szélén van — a püspöki székesegyház és mellette az impozáns püspöki palota, s feltűnt itt is, ott is, sűrű egymásutánban egy-egy kereszttel ékes templom, szerzetesek és apáczák zárdája s más r. katholikus jellegű intézet . . . Egyes kíváncsi arczok fordulnak felénk; egy-két él jen-kiáltás is mintha felhangzott volna olykor: de mi ez a tavalyi, hódmezővásárhelyi lelkes ós kül-