Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-10-18 / 42. szám

gyalázatát (Zsid: 13: 13), vigyük utána az ő keresztjét a Grolgotha magaslatára ! Édes Atyámfiai, köszönöm néktek, hogy értem ós testvéreimért imádkoztatok; köszönöm a részvétet, melyet fogságunkban irántunk tanúsítottatok. Én könyörögve kérem az Istent, a minden irgalomnak édes Atyját, hogy ama nagy napon ti reátok nézve is teljesítse be mindazon ígéreteket, melyet azoknak adott, a kik résztvesznek az ő foglyainak sorsában és szeretettel viseltetnek az Úr szolgái iránt. Isten áldjon titeket, édes Atyámfiai! Szent, testvéri csókkal üdvözöllek titeket, a Jézus Krisztus nevében. Imádkozzatok érettünk! Fogolytestvéreim is üdvözölnek titeket és imádkoznak érettetek naponként. Testvéretek a Jézusban Pierre Escrivain. Molnár János. KÖNYVISMERTETÉS. A konfirmáczió módszere, tananyaga, szertartása. Lelkészek és tanítók számára itta Péntek Ferencz ev. ref. lelkész, ez idő szerint a budapesti ref. egyháznál ideiglenesen alkalmazott segédlelkész. Budapest. Szerző sajátja. 8-adrét, 190 lap. Ára 2 korona 20 fillér Szerzőtől 1900. végén jelent meg egy kis dolgozat „Az elemi vallástanítás módszere és tananyaga" czím alatt, a melynek a most kiadott munka folytatását képezi, s abban kifejezett elveinek gyakorlati alkalmazása kiván lenni. Hivatkozik is erre szerző munkája előszavában, a mikor azt mondja, hogy első munkája főtétele nem találkozván osztatlan tetszéssel, sőt olyan hangok is emelkedvén, mintha ő az egyház dogmái ellen intézett volna támadást, elhatározta, hogy felállított főtételét elméletileg és gyakorlatilag kifejti, és pedig oly módon, hogy könyve necsak a konfirmácziónál legyen használható, hanem az elemi iskola negyedik osztályában is. Szerző első dolgozatát ón ismertettem és bíráltam e lap hasábjain (L. 1900. óvf. 51., 52. sz.), s most, hogy annak folytatása is megjelent, szinte kötelezve érzem magamat, hogy a főtétel e gyakorlati alkalmazásához is hozzászóljak. Péntek Ferencz munkája, az előszón kivül, három főrészből áll. Az első a*módszer ismertetését, a második a tananyag feldolgozását, a harmadik a konfirmáczió szertartását adja. A módszer ismertetésében nem találunk semmi újat azontúl, a mit szerző már első müvében elmondott erre nézve. Fejtegetései most is csak azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a vallástanítás terén a kátéztatás, a hit- és erkölcstannak rendszerbe foglalt tanítása már idejét multa; nemcsak, hanem épen veszedelmes is, mert a káté nemhogy fejlesztené a vallásos érzelmet, de azt egyenesen megöli. A vallástanítást az anyanyelv tanításával hasonlítja össze, s azt mondja, hogy valamint az anyanyelvet nem lehet grammatikából megtanítani és megtanulni, úgy a hit- és erkölcstant sem a káté alapján. így állítja azután fel a vallástanítás rendszerének következő tételét: „Valamint az egyes nemzetek nyelvét csak úgy lehet elsajátítani, ha azon a nyelven minél többet társalgunk, minél többet olvasunk; úgy az emberiség anyanyelvét, a vallást is csak akkor tanulhatjuk meg, csak akkor ébreszthetjük és fejleszthetjük lelkünkben tökéletesen, ha minél többet olvasunk és minél többet beszélgetünk a vallásról". Ebből a főtételből folyik azután a vallástanítás módszere, a mely szerző szerint helyes csak egyedül az lehet, hogy a szentírás olvastatása mellett magokkal a növendékekkel vonassuk el a hit és az erkölcs tételeit, s tanítsuk is be azokat, de ne úgy, hogy leczkének adjuk fel, hanem hogy együtt tanuljuk meg a gyermekekkel. A mi a vallástanításnak s közelebbről épen a hit-és erkölcstannak ezt a bibliaolvasáson alapuló, a gyermekeket magokat foglalkoztató gyakorlati módszerét illeti, arra nézve már Péntek Ferencz első munkája ismertetése alkalmával megmondtam véleményemet. Most is a mellett vagyok, és igazat adok szerzőnek abban, hogy a hit- és erkölcstan tanításának olyan kátéztató, száraz rendszere, a mely a szentírást elő sem veszi, hanem csak leczke alakjában akarja a gyermekek fejébe beleverni a vallás nagy hit- és erkölcstani igazságait, valóban lejárta magát és nem alkalmas arra, hogy valláserkölcsi életet teremtsen vagy neveljen. De a mint akkor, úgy most is azt mondom, hogy helytelen szerzőnek az a meggyőződése, hogy a rendszeres hittant ós erkölcstant teljesen ki kell rekeszteni vallástanításunkból. S meggyőződése helytelenségéről szerző maga meg fog győződni, ha azt az összehasonlítást, a melyet az anyanyelv és a vallástanítás között megtett, következetesen keresztül viszi. Mert az igaz ugyan, hogy a nyelveket vagy épen az anyanyelvet csupán grammatikából nem lehet megtanulni; de az is igaz ám, hogy valamely nyelvet vagy épen anyanyelvet csak úgy lehet helyesen használni, akár szóban, akár írásban, ha annak rendszerét, grammatikáját is ismerjük. Az igazi, helyes és öntudatos nyelvtudáshoz tehát két dolog szükséges feltétlenül : a gyakorlat és a grammatika. Épen így van ez a vallástanításnál, közelebbről pedig a hit- és erkölcstan tanításánál is. Mindenesetre helytelen csupán csak a grammatikát: a rendszeres hit- és erkölcstant tanítani, gyakorlat: a szentírás olvastatása és a tételeknek abból levezetése nélkül; de épen ilyen helytelen és a vallástanítás czéljának nem megfelelő volna az is, ha a levezetett tételeket rendszerbe nem foglalnánk s ezáltal nem képesítenénk növendékeinket arra, hogy a mit gyakorlatilag megismertek, az eszük és szivök biztos, határozott tudatává és érzelmévé váljék. Ezért tehát szerző ama kijelentését, hogy a rendszeres hit- és erkölcstant lökjük ki vallástanításunkból, és mint a régi kováspuskát, helyezzük el a régiségek gyűjteményébe, — egyáltalán nem írom alá, sőt egyenesen nagy tévedésnek tartom. Kár a felett a káté felett olyan határozottan pálezát törni; mert, higyje el szerző, hogy nem a kátéban van a hiba, hanem csak a kátétanítás módszerében. Alkalmazzuk csak annak tanításánál azt a módszert, a mit Őseink alkalmaztak: a szentírás olvastatása mellett való le- és rávezetést, és meg fogja látni, hogy nem haszontalan kováspuska az, a mely lomtárba való, hanem damaskusi aczélpenge, a mely csak megtisztításra szorul és újra alkalmassá lesz védelemre és támadásra egyaránt ! De különben is úgy látom, hogy szerző, a kátó ellen intézett heves támadása daczára, maga is érezte álláspontja merev fentartásának lehetetlenségét. Maga is bevallja, hogy a kátét lehet tanítani, csak meg kell a módját találni, és hogy a tananyag beosztásánál figyelemmel kell lennünk a rendszeres hit- és erkölcstanra is. Sőt mi több — igaz ugyan, hogy csak a kátés köz-