Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-10-18 / 42. szám

kell oda a mi kommeníálgatásunk. Betelik az igéret: „Imé én szövetséget szerzek mind a te néped előtt és csodadolgokat cselekszem, melyek nem lettek az egész földön, sem a pogány népek között és meglátja mind a sokaság, a mely között te vagy, azúrnak cselekedeteit; mert csudálatos lészen, a mit én cselekeszem te veled" (II. Móz. XXXIV : 10). Rendkívül szellemesen jegyzi meg egy helyütt Hilty, hogy azt, hogy mire irányul a nevelés, mindig valamely nemzedéknek az elméleti eszményei mutatják meg a legjobban. „A reformáczió korának eszménye: az igazság; a XVIII. század végéé: a szabadság, egyenlőség és testvériség, röviden a humanitás; a mi korunké: az erő. A kifejezés nem azt jelzi, hogy megvan, hanem azt a vágyakozást az után, a mi épen nincs meg". Korunk elméleti eszménye : az erő. Még a szépirodalom is ennek áll szolgálatában. Elég csak utalnom Zola Feconditéjára vagy Veritéjára. Ez a politikusok eszménye, pl. mikor Roosewelt erről tart beszédet Amerika népeinek. Erő az eszmény a vallás terén is. A megfáradottakat és megterhelteket csak erővel lehet felüdíteni és felszabadítani. Erzelgésekkel nem. Erő csak az Isten élettényeiből, erőhatásaiból származhatik; de nem úgy, ha ezekről csak beszélünk, hanem ha ezeket magukat éreztetjük és hatni és működni engedjük, s mi nem állunk elszigetelőkként oda a ható erő és a hatást élvezni óhajtó alany közé. Örökkévaló erőforrás a biblia, mely annyi támadás és kritika daczára is győzedelmesen megáll s már annyi nemzedéket tett képessé nagy tettekre. De a római egyház direkt kivette a nép kezéből a bibliát; a protestáns pedig indirekte tette ezt szellemtelen, mechanikus tárgyalás által családban, iskolában és templomban, nem egyszer pedig tudományos vagy politikai czélzatú visszaéléssel. Es miért erőforrás a biblia? Mert tényeket ad elő, illetőleg azok mellett tesz élő tanúbizonyságot, nem pedig meghatározgat, okoskodik és moralizáló tanulságokat keresget. Eletet tár elénk ; mert a szent írók tudták, mielőtt még Herbert Spencer és a biologusok kimondották volna, hogy „élet csak életből származhatik." A biblia sehol nem ad meghatározásokat. Sehol nem bölcselkedik Istenről, hanem megmutatja üt magát, feltárja az ő munkáját. A tanítványok Jézustól nem elméleti kérdésekre akarnak feleletet nyerni; ők realitásokat akarnak szemlélni. „Mutasd meg nekünk az Atyát", kérik a Mestert és azok a Jézus iránt érdeklődő görögök is nem azt kérik Fülöptől, hogy beszéljen nekik Jézusról, hanem azt mondják: „Uram, Jézust akarnánk látni!" (Ján. XII: 21). Egyetlen pillanatra látni Őt többet ér mindama könyveknél, a melyek felőle ha megirattattak volna, „a világ be nem foghatta volna azokat". Ha hitéletet akarunk támasztani, hogy annak azután gyümölcse belmissziói munka legyen, akkor nem azt kell keresnünk, hogy a mi beszédünket csináljuk meg az örökkévalóság számára, hanem igyekezzünk azon, hogy az Isten igéjének örök igazsága érvényesüljön. Sokan vagyunk, a kiknek a Funcke egykori princzipálisa méltán szemünkre vethetné, hogy „ma pedig Önből a hiúság ördöge prédikált". Másfelől feltétlenül szem előtt kellene tartanunk Luthernek amaz intését: „a ki az egyházban tanító, vagy prédikátor akar lenni, annak a világban is meg kell fordulnia, annak küzdelmét látnia és tapasztalnia kell; nem ér semmit zárdai gondolatokkal vezetni a világot". Es valóban korának nem is volt egyetlen modern kérdése sem, a melyet ő ne tárgyalt volna a szószéken. Tökéletesen igaza van Achelisnak: „nincs mennyen és földön semmi, a mit a keresztyén keresztyéni módon ne tárgyalhatna és ne kellene tárgyalnia." A keresztyén gyülekezet, csak mint a Krisztus gyülekezete, a predikáczió czélja pedig csak mint a Krisztusnak megtérésre és hitre hívó predikálása jő tekintetbe. Tárgyalni csak azt szabad, a mi vonatkozással van a Krisztusra, a bűnbánatra, a hitre, az üdvösségre és a keresztyének tökéletességére ; de e czentrális gondolat mellett a reális viszonyokat, a mindennapi élet jelenségeit sem szabad elhanyagolnunk. Napjaink szocziális életének keresztyéni felfogása és az evangelium igazi erőivel való viszonyba hozatala rendkívül fontos volna. A jelen élete, fájdalom, nem lüktet bennünk. Mi magunk korunk gyermekei vagyunk ugyan, de nem egyszersmind korunk prédikátorai is. Ismétlem, hangyatojást kell hinteni. Aztán majd lesznek hívek és nemcsak egyházi terheket viselő egyháztagok ; a hívekből pedig támadnak a belmisszió munkásai. Egy ily természetű fejtegetés végén, mint a minőt előterjeszteni szerencsém volt, külön formulázott határozati javaslatot nem adhatok. Még ha azzal kecsegtethetném is magamat, hogy méltóztatnak egész terjedelmében elfogadni a felolvasottakat, még akkor is egy olyanforma rezoluczió, hogy „a belmissziói értekezlet elhatározza, hogy a prédikátorok ezentúl csak életet és tényeket prédikáljanak", bizony semmit sem érne. Az egész vallási élet sem nem az észnek, sem az érzelemnek a ténye, hanem a lelkiismereté. Ha a belmissziói munka alapvetésének kérdését illetőleg csak egyetlen lelkiismeretet is fel tudtam ébreszteni, ez minden határozati javaslatnál és annak bárminő egyhangú elfogadtatásánál többet ér. Mert az Úr egykor csak azt az egyetlenegy dolgot fogja tőlünk számon kérni: vájjon nem veszett-é el kezünk alatt valamelyik az 0 kicsinyei közül?! Kenessey Béla. Eretnek-kihallgatás a XVI. században. (Vége.) Börtönömbe vezettek, de már egy negyedóra múlva ismét a törvényszéki terembe vittek, a hol a hivatalos személyeken kivül mások is megjelentek. Buatier