Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-25 / 4. szám

felmagasztalása révén bebizonyítsa, hogy akár elméleti tudás, akár módszertani tekintetben előnyösebb volna az elemi iskolák vallástanítását „szakférfi" tanítókra, mintsem lelkészjellegű emberekre bizni: annyira alaptalan és csak a levegőben lógó, hogy igazán csodálkozom felette. Csodálkozom, mert nemcsak hogy a levegőben lóg, de igen alkalmas arra is, hogy a lelkészek papi ós tanítói oklevelei értékét nagy mértékben devalválja és tápot adjon annak, a tanítók s még felekezeti tanítók közt is terjedő felfogásnak, hogy a pap a tanítás dolgához mitsem ért, tehát: ne sutor ultra crepidam! Vájjon nem vette észre Haypál kollegám, hogy a mikor annyira leszólta a budapesti theol. akadémia képzőrendszerét : önmaga alatt is vágta a fát ? Es nem vette észre, hogy a mikor az elmondottakat ad seipsam personam mondotta el, tulajdonképen illuzoriussá tette jogczimét arra, hogy a hitoktatás kérdéséhez hozzá szólhasson s arra nézve tervezetet is adjon? Abban a kérdésben különben, hogy a vallástanítás tanítókra vagy lelkészjellegű emberekre bizassék-e az elemi iskolákban? — nemcsak az esik előttem nagy súlylyal a mérlegbe, hogy módszertani tekintetben melyik volna előnyösebb, hanem, a mint már fentebb mondtam, az is, hogy a hitbeli képzés, a benső vallásos nevelés melyik úton volna eredményesebb? Fontos a kérdésnek ez az eleme, mert tulajdonképen ettől függ a vallástanítás értéke, s az, hogy magunkévá tudjuk-e tenni a gyermekek lelkét annyira, hogy a mienk marad még felnőtt korukban is. Ha ebből a szempontból vizsgálódom, én úgy ítélek, hogy nagyobb siker várható a lelkészi, mint a tanító-jellegű vallástanítók működésétől. A theológus ember egyenesen a lelkipásztorkodásra készül, a tanító csak az általános értelmi és erkölcsi nevelésre. A theológus a vallást, a hitet úgy ismeri meg, mint a lélek legdrágább kincsét, az egyházat úgy, mint a földi és mennyei boldogság munkálóját; a preparandista inkább csak úgy, mint egy tantárgyat, illetve, mint egy földi szervezetet. Az előkészülésben és a hivatás megismerésében tehát nagy különbség van lelkész és tanító között, s ezt a különbséget én nem hiszem, hogy ki lehetne egyenlíteni azokkal a szünidei tanfolyamokkal, a melyeket Haypál kollegám javaslatba hoz. Felekezeti népiskolákban ez a különbség nem oly fontos, mert azokban a tanító vallástanítása közvetlen a lelkész és a presbitérium felügyelete alatt van ós a vallástanítás vallásos és egyházias neveléssé, is átnemesedhetik (bár én, megvallom, hogy ezt az újabb időkben nem igen tapasztalom!); de nem felekezeti iskolában és épen Pesten, a hol ez a közvetlen felügyelet csak papiroson van meg, de az életben nincs, oly életbevágó, hogy azon egy pár szünidei tanfolyammal átsiklani nem tudnók. Minden nem felekezeti népiskolában, de különösen Pesten, én olyan emberek kezében szeretném látni a vallástanítást, a kik nemcsak tanítók, hanem lelkipásztorok is, s a kiknek nemcsak arra van képességük, hogy módszertani tekintetben helyesen oldják meg feladatukat, hanem arra is, hogy papjaik legyenek a serdülő nemzedéknek, és meg tudjanak állani abban a versenyben is, a mely a vallásosság, egyháziasság és az evangéliumi keresztyénség rovására folyik az iskolák egyéb óráin, a többi egyházak, különösen a pápistaság hitoktatásában és az iskolán kivüli társadalomban. Köztapasztalat szerint a nem felekezeti népiskolákban a vallástanítás nemcsak hogy nem központi jelentőségű, sőt nagyon is mellékes valami, a mi csak a legkülső periferián húzódik meg, heti két, vagy épen egy órában. Köztudomású, hogy a vallásról s a vallásosságról édes kevés szó esik a nem hittani órákon, s ha esik is, akkor se igen van köszönet benne. Köztudomású, hogy a magát felvilágosodottnak képzelő társadalom, úgy legfelső, mint közép és alsó köreiben mily bénítólag hat a vallásos nevelésre, laza erkölcsi felfogásával, hitközönyösségével és nyilt atheizmusával. Köztudomású, hogy a pápistaság mily óriási és szervezett erőfeszítést tesz régi pozicziója visszaszerzésére, s hogy ebben a legkiválóbb gondot fordit az iskolákra, a gyermeki és serdülő lelkek megnyerésére. A ki figyelemmel kisóri Budapesten a r. kath. hitoktatást, láthatja, hogy épen a legutóbbi időkben igen lényeges és a r. kath. egyházra nézve igen előnyös változás történt benne. A régi, türelmes katechetákat a legügyesebb, legsimább és legalaposabb tudású jezsuita növendékek váltották fel, a kik nem elégesznek meg a hittani órákon való tanítással, hanem gyermekeknek való egyesületekbe is tömörítik össze növendékeiket, s oly hitbuzgóságot, olyan fanatizmust képesek becsepegtetni már a gyermeki lelkekbe, hogy a miatt nem egyszer kell panaszkodniok a más felekezetűeknek. Mindezeket tudva ós kellő értékük szerint mérlegelve, és hozzá véve azt, hogy a fővárosi elemi iskolákban, daczára, hogy nem volna szabad, általában a r. kath. szellem és irányzat az uralkodó, — vájjon hihetjük-e, hogy a tanító-katecheták, a kik a védekezés módjait, eszközeit nem ismerhetik úgy, mint a lelkészkatecheták és nem is rendelkeznek olyan szellemi és hitbeli fegyverzettel, mint azok, sikeresen megállhatják a helyüket? Én, bármily nagyra becsülöm is a tanítóságot a maga körében, ebben a körben még nem látom elég erősnek; s nem hiszem, hogy szünidei tanfolyamok által oda erősíthető volna, hogy egyházunk érdekei többé-kevésbbé veszélyeztetve ne volnának az ő vallástanításuk mellett. A vallástanítás terén a harcz sikeres felvétele a közönyös és hitetlen társadalommal, a vallástalan tanítással és a jezsuiták által nevelt pápistasággal még theologus embernek sem könnyít, — a tanítóknak pedig alig lehetséges. Lehetséges talán csak akkor volna, ha az egyház deczentralizálása mellett élénkebb, közvetlenebb lenne az iskolákkal való érintkezés és a vallástanítás ellenőrzése. Acldig azonban, a míg ez megtörténik, sokkal jobb lesz lelkészjellegű emberek kezében hagyni a vallástanítást, még a népiskolákban is. Végül még egy szót Haypál kollegám tervezetének a felsőbbfokú iskolákat tárgyazó részét illetőleg. Haypál