Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-25 / 4. szám

jpohtí körmányzat, továbbá a konvent és zsinat költségei fedezésére szolgáló adón, úgy egyházalkotmányunk egész rendszerénél, mint a gyakorlati életben való konkretuálódásánál fogva is nem adó, hanem járulék természetű, habár az egyházközség adó alakjában szedi is azt be. Es ha e két körülményt egybe vetjük s az egyházi adónak úgy személyi, mint egyházközségi természetét összefoglaljuk: nyilván ki fog tűnni, hogy a mi egyházi adózásunk a saját maga alapjellemével ellentétbe jön, mikor tárgyi adót is állapít meg, midőn egyházi adóval rója meg azt is, a ki az egyházközségbe sem nem illetékes, sem rendes lakással ott nem bir, hanem ingatlan vagyona igenis van. Mert habár szorosan véve nem az ingatlanra vettetik is az adó, hanem annak hitsorsos tulajdonosára: mégis csak olyan az, mintha az ingatlanra vettetett volna, ha egyházközségi czélokra vettetik ki, abban az egyházközségben., a melyhez az illető nem tartozik. Ugyanezen az alapon meg lehetne bárkit adóztatni a más egyházközségben levő ingó vagyona p. o. takarékbetétje után is ebben a más egyházközségben. Mert utóvégre az, hogy ingó, vagy ingatlan az a vagyon: ez a vagyonnak csak alakját érinti és nem erejét, nem a belőle származó teljesítési képességet és nem a szolgáltatás helyét is. Nem mondom, hogy tisztán tárgyi adóvá lesz a fenti esetben az egyházi adó, mert ha tulajdonost cserél az ingatlan és a tulajdonos nem hitsorsos, akkor már ez az adó elenyészik; de igenis, abból a körülményből, hogy az egyházi adó egyházközségi és sohasem egyetemes egyházi, mégis csak az következik, hogy ideiglenesen a tárgyi adó karakterét veszi fel. Egyházi törvénykönyvünk 245. és 246. §-ait, melyek közül az első a konventi bizottság szövegezésében akövetkező szabatosabb alakot nyerte: »A rendes egyházi adó fizetését illetőleg, az egyházi adókulcs meghatározásának joga az egyházközséget illeticc, rendesen úgy szokták említeni, mint az egyházközségek »budget-jogának« a biztosítékát. Már maga ez a kifejezés is igazolja, hogy egyházi adózásunk az ú. n. községi, vagy önkormányzati adóügy temészetével bir, s így, a mint fentebb az egyházközséghez nem tartozó egyén megadóztatásáról mondottam: tehát az helyes. Hanem sokkal fontosabb következményei is vannak az egyházi adóügy ezen természetének, a mi egyházalkotmányilag egyáltalában nem közönyös és az autonomiát, — mert épen az egyházközségről van szó — gyökerében érinti s ennélfogva végzetes hatású is lehet egész egyházunkra nézve. Az egyházközségek »budget-jogának« érintetlensége ugyan biztosíttatik a 245. §-sal az egyházi törvényben és a bizottsági munkálatban is. Azonban az egyházi adóreform, melynek legfőbb czélja az egyes egyházak tagjain nyugvó elviselhetetlenül súlyos adóteher könnyítése, ós melyet csak államsegélylyel lehet ez időszerint elérni: ezt a »budget-jogotcc illuzoriussá teszi, mert a segélyt igénybevevő, vagy arra reá szoruló egyházközséget egy, törvényileg megállapított adókulcs elfogadására kötelezi. Bőt a mi a tulajdonképeni sarkpontja ennek a reformnak, az abban áll, hogy a szükségletek meghatározasa, az ezekre fordítandó összegek megállapítása, egyes intézmények esetleges szervezése is kiesik az egyházközségi autonomia kezéből ós azéba jut, a ki a segélyt közvetlenül adja. Ez kérlelhetlen következménye az egyházi adóreform tervezett alakjának. Es ezen segíteni nem lehet. A kinek nincs pénze, az házat nem építhet; a mely gyülekezetnek nincs elegendő anyagi ereje, az az egyházközségi szükségletek kérdésében többé önállóan nem rendelkezhetik. Ha ez így áll : akkor a felől kell gondoskodni, hogy a segélyezéssel járó veszély minél kevesebb legyen. És itt lép előtérbe az a kérdés, hogy czélszerű-e az egyházi adóreform ügyét kikapcsolni az 1848: XX. t.-cz. általános végrehajtása köréből és önállóan megoldani, vagy sem? Minden azon fordul meg, hogy vájjon az egyházközségi autonómiába való belenyúlást, a mely elkerülhetlen, a saját felsőbb egyházi hatóságaink kezében szeretnők-e látni, vagy pedig az államéban? Mert afelől egy perczig sem lehetünk tévedésben, hogyha az állam, a kongruatörvény módjára, egy egyetemes, az összes bevett vallásfelekezetekre kiterjedő törvényt hoz : az ezen törvényben foglalandó s az állami érdekek biztosítására szolgáló garancziák nem magyar református szempontból ós nem az ő külön egyedisége szerint fognak megállapíttatni. Sőt ha sikerülne egy külön törvényt nyerni a magunk részére : az ezen törvényben foglalandó fenti garancziákat sem tudnánk összeegyeztetni autonómiánkkal, ha az állam, a kongruatörvény módjára, magának tartaná fenn az egyházközségi szükségletek megállapításának és revideálásának a jogát. Nekünk feltétlenül arra kell törekednünk, hogy az egyházközségi autonomia, ha már érintetik, csakis saját egyházi hatóságaink, az egyházközségek közvetetlen, vagy közvetett kifolyásai által érintessék. És itt a pénzösszeg nagysága mellékes akkor, ha az égetőbb szükségletek már fedeztetnek. Mihelyest híveink roppant megterhelésén könnyítve lesz: a többi másod ós harmadrangú szükségletek kielégítésére könnyebben várhatunk. Miután meg vagyok győződve róla, hogy az államsegélylyel jövő ve-