Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-16 / 33. szám

ezt meg is tette! És Homér megérdemelte tőle, hogy felkeresse sírját s azon a nagy költő emlékének hálás szívvel, könnytelt szemekkel megemlékezéssel, dicsérettel adózzék. Pindár költő házát is megkímélte 1 Nagy Sándor szíve nemes vonásait nagy mértékben köszönte kedvencz költőjének. Hát vájjon Hannibalt ama spanyolországi képen kivül nem Nagy Sándornak a költészet által is dicsőített példája tette-e ama hőssé, hogy még Rómának is réme lett, s ijesztésül elég volt azt mondani: „Hannibal ante portás!" Hannibal áll a kapuk előtt! Hát Caesart mi lelkesítette ? Hát a mi elődeink, a hunnoknál, a „hegedősök" nem voltak-e a nemzeti erények ós főleg a nemzeti lelkület, érzület fentartói ? Ki merné tagadni, hogy a későbbi, a szomorú mohácsi vész utáni napokban nálunk magyaroknál nem volt óriási hatása, befolyása a költészetnek, a nemzeties erények fentartására ? Vájjon Tinódi Sebestyén lantja édes, fájós nótái, költészete nem buzdította-e a zűrzavaros kor feledékeny gyermekét a régi hős apák példájának követésére? De hogy mindenki által ismert példán mutassam meg a költészet buzdító hatását: vájjon Petőfi hazafias dalai nem tanították-e hazaszeretetre a magyar nemzetet és vájjon nem talpra állította-e a nemzetet az ő: „Talpra magyar, hí a haza!" czímű költeménye? Vagy a provizórium idejében, az abszolutizmus korszakában, nem az irodalom, a költészet, e nemes művészet, ápolta-e és tartotta-e fel nemzetünknek-nemzeti érzületét, hazaszeretetét, nemzeties erényeit? Avagy nem lelkesít-e bennünket a költészet folytonosan akár szép népdalok, akár hősköltemények, akár színdarabok útján is nemes érzelmekre ? a részvét, a szeretet, a felebaráti szeretet, az önmagát feláldozó szeretet érzelmére? Hát a szobrászat? A berlini várhidon nyolcz, márványból készült, sassal díszített állványon piedestalon, nyolcz márványszobor-csoportozat áll, mely egy hősnek életpályáját eszményileg tünteti fel. Az első csoportozat: Niké, a győzelem istennője, a mint nagy hősökre való emlékeztetéssel a felserdülő fiút lelkesíti (Em. Wolff műve); a második Pallas (Athéné), Minerva a bölcseség istennője, a mint az ifjút a fegyverforgatásban gyakorolja (H. Schievelbein műve); a 3-ikon Pallas, a mint az ifjút az első harczra felfegyverzi (A. Möllertől); a 4-iken Niké, a mint a győztest megkoszorúzza, megkoronázza (Draketól); az 5-iken Niké, a mint a sebesültet üdíti (Wichmanntól); a 6-ikon Pallas, a mint a hőst új harczba vezeti (Alb. Wolfftól); a 7-iken Pallas, a mint a hőst a harczban segíti (Blasertől); a 8-ikon Iris, ez isteni szűz, a mint a győztes elesettet az Olympusra az Istenek körébe vezeti (Wredowtól). Ki merné azt állítani, hogy e szoborcsoportozatok a Berlinen keresztül Francziaországba vonuló értelmes csapatokat hazaszeretetre, hazafias lelkesülésre, hősies kitartásra, szóval a feltüntetett hős példájának követésére nem ösztönözték volna? Megnemesíti, fellelkesíti az ilyen műremek az embert s kedvet, bátorságot ád a hazáért meghalni. S miről a legzseniálisabb költő is azt mondja: „Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam, hogy dicső képedet híven lerajzoljam" (Petőfi), azt néma ékesszólással, a legkitűnőbb módon tanítani képes a hideg kő is! Pedig hát Kölcseyként: „Phidias, a mit farag, berovátkolt kődarab!" Igen, de ezen berovátkolt kődarabot lángeszű művész vagy művészek rovátkolták be s e rovátkok beszélnek! Vagy az építészet műremekeinél nem a szellemi gyönyör kellemes érzelme hat-e reánk ? Vagy a nagyszerű dómok a belépőt nem utalják-e, hogy úgy mondjam, nem kényszerítik-e áhítatra, imádásra? Nem hajol-e meg a gyarló ember a végtelen Isten, a hétköznapi ember az isteni eszme előtt ? Nem emel-e fel, nem javít-e az építészet ? Hiszen midőn megtanít az Isten előtt meghajolni, megtanít arra is, hogy ne hajlongjunk gyarló emberek előtt, s ne a világ legnagyobb zsarnoka, önmagunk előtt? Avagy midőn így emberi méltóságunk érzetét fejleszti bennünk, midőn így az istenfiúság érzelmét állandósítja, erősíti bennünk, nem nemesíti-e érzelmeinket! ? Mindenkor viditólag, mindenkor emelőleg hat érzelmeinkre s annálfogva bátran mondhatjuk, hogy a művészet nemesíti érzelmünket. Hogy a művészet mily viditólag képes hatni az emberre, arra legyen szabad saját életemből egy kis történetkét elbeszélni. Berlinben voltam, otthonról'kapott sürgetés folytán haza kellett sietnem. Le voltam verve. Drezdát a maga műkincseivel mellőzni nem akartam. Drezdába érve csak úgy szakadt az eső utamra. Mind a mellett feltettem magamban: okvetlen megnézek mindent, a mit megnézhetek, főleg a „Grünes Gemöbbe"-t. Az eső bosszússá, a betegség lehangoltabbá, a körülmények ízetlenné tettek. A „Brahlsche Terrasse"-n sétáltam, daczára a szakadó esőnek s íme látom, hogy ott „Kunstausstellung" van. Bementem. S pár perczczel rá a Dahl cziczái, vulgo macskái tűntek szemembe. Ezen macska-idyll láttán jóizűn kaczagtam fel. S minél többet néztem, annál inkább derült kedélyem, mert a művész annyi komikumot, annyi nevetségest öntött képébe, hogy lehetetlen volt „általános derültség" nélkül nézni a képet. Pedig az egész kép egy egyszerű eseménykét ábrázol. A boldog cziczamama enyeleg egy lyukas kosárban mulató fiaival. Az egyik a felfordított kosár tetején áll s az arra elrepülő cserebogár után kap kacsócskájával, s hogy az tovább megy, elrepül, azt olyan butácska, együgyű képpel bámulja, hogy lehetetlenség nevetés nélkül megállani. 0 azt hitte, hogyha hátsó lábaira áll, mindent elérhet. Jaj cziczus, messze van .ám még az égboltozat! Persze a másik meg azalatt húzza őt farkánál fogva lefelé! De azok a pofák, az az általános meglepetés 1 Valóban meglepő! Azt mondja egy jeles írónk: „Egyik tulajdonsága a szépnek az általa kifejezett eszmetartalom és a kifejezési alak között levő összhang. Mennyire gyönyörködünk, ha ez összhangot fölfedezni sikerül, s ha azt másokkal is észrevétethetjük. Önbecsérzetünk növekedik azáltal, ha mások is szépnek találják azt, a mit mi szépnek találtunk. Az eszmék e kölcsönös találkozása lehetetlen, hogy rokonszenvet ne költsön bennünk egymás iránt, a mitől pedig már csak egy lépés a kölcsönös becsülés és elismerés, melyek a társadalmi erények kútforrásai. Látnivaló ennyiből is, hogy a szép a puszta testi gyönyörnél magasabb s nemesebb érzelmeket keltvén az emberben, már ezért is méltánylást érdemel. De méltánylásunk még nagyobbodik, ha meggondoljuk, hogy minden magasabb gyönyör egy alacsonyabb szenvedélyt irt ki, tehát a szép, a fenséges, a magasztos, a harag, irigység, gyűlölség s káröröm csillapítására hatván be: ez által erkölcsi világunkat is fejleszti". És ezzel áttérhetünk annak feltüntetésére, hogy a művészet b) élesíti értelmünket. Erre nézve ugyanazon jeles írónk szavaival azt mondhatjuk: „A szép érzésével kezdi az ember levetkezni a társadalmi élet fejlődhetésének legnagyobb akadályát, az önzést. Mert a szép érzelem nem alsóbbrendű érzékeinkből, mint a minők az ízlés, szaglás és tapintás, származik, melyeknek gyönyöre a megosztás által kisebbedik, hanem magasabb érzékeinkből, a látásból és hallásból, melyeknek gyönyöre ellen-