Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-09 / 32. szám

lembe jött, hogy fel kellett hagyni a zenével, nehogy a karcsú pár a közönségen tánczoljon. Es ezen ne csodálkozzunk, hiszen a mythologia, a görög hitrege szerint Orpheus zenéje még a köveket is megmozdította, meghatotta, a vadállatokat megszelídítette! Ha a köveket is megmozgatja, hogy ne mozgatná meg az ember testét, kivált mikor olyan pompásan „láb alá húzzák"; hogyne gyógyítaná meg az ember testét, mikor mozgásba, gyorsabb keringésbe hozza a vért, azáltal a meleget szaporítja, a hőfokot emeli és így a beteg anyagot könnyebben kiválasztja a testből. (Svorn.) De ha az ezen első részünk tárgyalására szánt időt „elhegedültük", a művészet többi ágának, nemének érzelmünkre gyakorolt nemesítő hatásáról rövidebben szólhatunk. Hörk József, (Folyt, köv.) theol. tanár. KÖN Y VISMERTETÉS. A mi hitünk és prédikálásunk. Prot. egyházi szónoklatok. Irta: Vásárhelyi Zsigmond. Ára 4 korona. Lapunk hasábjain vala már szó V. Zs. munkáiról. Hetesy Viktor úr ismertette itt mindkét egyházi beszédkötetét. Ha most mégis helyet kérek magamnak s talán többet is annál, a mennyit egy-egy prédikáczió-gyűjtemény kritikája igénybevenni szokott: különböző okokból teszem, s erre való okaim bevallásával sietek. Több figyelmet óhajtanék kelteni e beszédek iránt, melyek eddig csak egy (válogatott?) kis körnek ontották ragyogó pompájukat, s a melyeknek jó avagy rossz tulajdonságai nem csupán abban határozódnak, hogy bennök sok az új eszme, s hogy megtanulásra érdemesek vagy pedig csak olvasásra valók. Óhajtanám jobban méltányolni és másokat is nagyobb méltánylásra szeretnék felhívni, mint a milyenben részeltette H. V. úr, ki nem is ért rá, de nem is tartotta szükségesnek, hogy súlyosabb érvekkel vagy épen magyarázatokkal támogassa meg elismerésének egyébbiránt őszinte szavait. Mindenekfelett pedig több munkára, fokozottabb tevékenységre akarnám kérni és ösztönözni V. Zs. lelkipásztor atyámfiát, kinek adatott erő és hatalom szólni nagyságos dolgokat s a kinek erről való két bizonyságtétele között mégis több, mint egy évtized áll határvonalúi. Tizenegy esztendővel ezelőtt jelent meg a Bibliai képek kötete, mely egy homiletikai értekezést s 25 egyházi beszédet tartalmaz. Az értekezés a ker. igehirdetés forrásainak és irányelveinek kérdését tárgyalja s arra az eredményre jut, hogy prédikálásunk forrása nem lehet más, mint a keresztyén vagyis a jézusi morál, úgy azonban, hogy a központ mindig a Jézus. Ez elv alkalmazásával írattak a beszédek, melyek az írónak nemcsak becsületes komolysága mellett bizonyítanak, hogy az általa vallott, homiletikai elvet a szónoki alkotás terén akarta érvényesíteni, hanem erősen fegyelmezett agya mellett is szólnak, hogy azt az elvet következetesen keresztülvinni tudta. A beszédek kritikai értékelését későbbre hagyva, előrebocsátom tájékoztatóúl, hogy a mennyire szokatlan jelenség nálunk, hogy egy predikácziós kötet a mindennapi, igen sokszor a tapasztalt koldús szemérmetességével jóindulatú fogadtatás alamizsnáiért esedező előszó helyén tudományos értekezést hoz, tudtommal Dobos J. Homiliáinak könyve csak a kivétel, ép oly meglepőek a mi e téren gazdag irodalmunkban is ezek a beszédek s egy-kettőnek átolvasása is egy hiterős, bölcsészeti képzettségű, széles látkörű, tanult és eszes fejű, mélyen érző szivű szerzőt sejtetnek. Az egész kötet pedig egy nagy prédikátor becses, értékes alkotása. Tizenegy évre az első után jelent meg a második kötet A mi hitünk és prédikálásunk czímmel. Rokonsága amahoz félreismerhetlen. Előszó gyanánt rhetorikai tatanulmányaiból egy fejezetet ad az író a dispoziezió őselméletéről s a régibb és újabb ellenáramlatok útvesztő tömkelegén átvezetve kimutatja., hogy az ide vonatkozó nagyszámú vélekedések tulajdonképen két táborra különülnek szét: a methodus-vallók és a methodus-tagadók osztályára. írónk az előbbiek mértékelt csoportjához látszik sorakozni, midőn a beszédnek kellékeiül vagy tagjaiúl elfogadja a már Aristoteles által kijelölt propozicziót és bizonyítást, de a methodus-vallókkal szemben erőteljesen és teljes pontosságban hangsúlyozza azt a souverain hatalmat, mely legtermészetesebben a dispoziezió kérdésének határában tűnik elő, mely a beszédnek orrába élő lelket lehel, de a melyet az elmélet soha meg nem teremt, sőt az író szerint még csak nem is irányít: a szónoki felfogást. Schleiermacherhez csatlakozva, saját álláspontjaként hangoztatja, hogy a valódi mester nem műhelyben tanul. Ennek az alapos tanulmánynak a többek között különösen egy nagy érdemét lehetetlen hallgatással mellőznöm s ez az, hogy tekintettel volt a magyar homiletikákra is, kimutatva az egyetemes eszmeharezban s az elméletek szövevényes küzdelmeiben az általunk végzett munkát, elfoglalt helyet. Itt fájdalmasan hat ugyan ama kijelentése, hogy a hazai templomi szónoklás fejlődésének eddig elért színvonala nem áll egyenlő magasságban sem a politikai ékesszólás jelen állásával, sem azzal a lehetőséggel és kedvező helyzettel, mely akadálytalan fejlődését úgy a gondolatszabadság fontos mozzanatában, valamint a magas tökélyre jutott nemzeti nyelv nagy előnyeiben eléggé biztosította s biztosítja, továbbá hogy a hitszónoklás elmélete nálunk egyfelől a múltnak hagyományos befolyása, másfelől a külföldi szellem hatása alatt állván, önállóságra nem juthatott, sőt azon eredetiségtől is messze maradt, melyet a praxis nemzeti elemétől elvitatni nem lehet. Ámde én ezért az igaz kijelentésért is csak hálás tudok lenni, mert ez is egy ösztönzés az alvó tehetségek ébresztgetésére. Boldog emlékezetű Dobos János bizonyos büszke önérzettel mutatott rá, hogy mi minden eszközünk : nyelv, természetes ész, meleg kedély, fogékonyság a szép iránt van arra, hogy kifejleszszük, megalkossuk az önálló s nem csupán külföldi tejből táplálkozó magyar prot. hitszónoklatot, s ő már látta előre ennek