Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-09 / 32. szám

TÁRCZA. A művészet és erkölcs viszonya egymáshoz. (Folytatás.) A művész az élet mestere. Shakespeare nem hagyta el a színpadot, hogy miniszter legyen, és mégis ma is tőle tanulnak az angol államférfiak (s a világ is) állambölcseséget s történetet. És Schiller is, bár maga kardot nem rántott, mégis nagy oka volt a német szabadságharczok idején a lelkesedésnek. (Carriére: 474—475. 1. I. Aesth.) Munkácsynak „Krisztus Pilátus előtt" czíinü képére nézve is a legnagyobb elismerésnek a kritika részéről Horváth Gyula képviselő kis fiának azon nyilatkozatát tekintették: „Az nem kép, azok emberek". A művészet tehát az eszméknek érzékeinkkel felfogható, szemlélhető előállítása, megfelelő alakba öntése! Helyesen mondja Cherbuliez 204.1. „. . . és a művészet országában az oly eszménél, mely nem találta meg jelét, nincs szomorúbb". így tehát egy nagyszerű építmény, p. o. egy nagyszerű dóm, egy remek szobormű, vagy festmény, egy megható zenemű, vagy lelkes költemény, mint az ember által teremtett szép tárgyak, művészeti remekek. És ezzel áttérek legközelebbi feladatomra, t. i. a művészetnek befolyásáról szólani a társas életre. Azt mondottam volt, hogy a művészet: I. Képző hatással bír, mert a) nemesíti érzelmünket. Azt mondja egyik írónk: „A széppel való foglalkozás s illetőleg a szép művek tanulmányozása és élvezete mindenekelőtt a legnemesebb és legtisztább élvezet, s a míg a kiképzett aesthetikai fogékonyság bennünk sokkal több élvezetre képesít, ugyanakkor lehetetlenné teszi a nemtelenebb gyönyörök élvezését. Az ilyen élvezetektől a szép érzékű ember hideg megvetéssel fordul el, mert megtanult nemesen élvezni. Azonkívül a szép művekkeli foglalkozás az ízlést nemesíti: a kedélyt gyöngédebbé, a szivet jobbá, az embert magát szebbé teszi. Különösen önképzési szempontból szükséges az aesthetikai művelődés. Az ember úgy igyekezzék önmagát kiképezni, hogy egy tökéletes harmonikus szép lénynyé legyen, hogy minden tulajdonai megtalálják összhangzatos kifejlésöket. Ha csupán az értelmi oldalt míveljük ki magunkban, ezáltal mindenbe beavatkozó, czivakodó, egyszóval kellemetlen társadalmi lényekké válhatunk. Az erkölcsi oldal egyoldalú képzése nagyon sötétté, szigorúvá, kegyetlenné s igen sokszor boldogtalanná teszi az egyént és környezetét. Ezekhez kell járulnia az aesthetikai oldal képzésének is, mely nem zárja ki a másik kettőt, sőt azt bizonyos fokig megköveteli, de az életet és embereket magasabb, derültebb, szebb, szeretőbb szempontból tekinti s azt szebbé és boldogabbá teszi. S így kell, hogy a szép utáni törekvés a benső és külső szépnek Önmagunkban való megvalósítása: minden embernek czélja és feladata legyen. S különösen feladata ez a nőknek, kiknek egyik lényeges rendeltetésük, hogy megszépítsék a világot". Ez írónak igaza van. Azt mondja, hogy a művészet az életet és az embereket szebbé, jobbá s boldogabbá teszi. Hogyne tenné azzá, midőn, hogy csak egyik ágát, a zenét említsük, arról azt tudjuk, hogy az még, hogy a szép zene még a haldoklót is meggyógyítja. Shakespeare azt mondja, hogy a zene a szeretet eledele. A régi és az új okos, értelmes orvosok azon véleményben voltak és vannak, hogy a zene testi és lelki gyógyszer. Hogy az, a gyógyfürdőkben alkalmazott zenészek bizonyítják. A beteg felvidul hallatára, s míg a zene lágy, majd hatalmas hangjait hallgatja, elfeledi betegségét, már pedig mily gyógyító, mily iidítő hatással van az a szegény betegre, ha, bár csak pár pillanatra is, feledheti baját. Bár feledhetné mindenkorra! A zene hangjainál feledheti. Thales Spártából egy epidémiát, egy járványos betegséget űzött ki a zenével. Capella a hideglelés ellen zenét rendelt. Xenokrates a bolondokat gyógyította a zenével. Tehát így a lelki bajt is vele lehet gyógyítani. Asklepiades a süketeket trombitaszóval gyógyította. Egy süket asszonyság a maga emlékirataiban arról tesz tanúbizonyságot, hogy ő, míg mellette doboltak, minden hozzáintézett szót megértett! II. Fülöp azt mondta, hogy az ő bolond ötleteit a zene oszlasztotta el; és egy keményfejű angol azt állította, hogy őt a hegedű varázshangjai tanították józan gondolkodásra. Úgy látszik, a hegedű szavának más-más hatása van az emberre a szerint, a mint az vagy angol, vagy magyar, vagy más. Az angolt kijózanítja, a magyart elrészegíti, mámorossá teszi, felolvasztja. Felolvad a zenében. Hogy a szép zene hallgatása, mely majd az égbe ragad, a földet teszi mennyországgá, majd meg a pokolig kerget, a testnek és léleknek jól esik, azt el kell hinnünk az ó-kori példák nélkül is, ha hallottuk Lisztet a zongorán, Reményit a hegedűn. Reményire való emlékezéssel énekli Szász;

Károly oly megragadóan: „Hallod, hallod a hegedűt! Oh hogy sír, hogy kesereg! Négy kis húrban ennyi bánat, Nem is tudom hogy fér meg: Mint az erdő néma árnyán A csalogány éneke; Mint az édes anyja sírján Zokog árva gyermeke. . . . Hallod! hallod a hegedűt! Oh, figyelj húrjaira! Hogy kél, hogy zúg végig rajtok A Rákóczi vihara. Benne vád és benne bánat, Mely lesújt meg felemel, Sír a múlton, ám díjjába Nagy jövendőt követel! Átka felzúg! . . . abba kardok Csattogása elvegyül; Csatazaj csörg . . . pedig csak egy Kis nyirettyű hegedül". Valóban elmondhatjuk: „Hallod-hallod a hegedűt?" Sír és sír és kesereg és elömlik a bánat, a bú, a harag, a szenvedély s az indulat a szíven és az ember szíve lázong, forr, a vér pezsg, tolul, az agy fő — és — és mindezen érzelem nem lesz vaddá, mert egyet fordul a nyirettyű és megszelídül a bánat, mert hiszen megszólal : „Ugyan mit is búsulok, ugyan mit is aggódom, hisz ez úgyis csak álom" és így tovább és az öröm sem lesz szilajjá, mert ismét, mikor már az tombolni, kitörni akarna, egyet fordít rajta a négy egyetértésben élő testvér, a négy húr és szelíd bánattal mondja: „Bánatos lesz már ezentúl életem" és „Nézem lehulló ágait szomorú fűzfának, mintha azok csüggedt lelkem szárnyai volnának". Szóval, mint azt a nagy költő oly kitűnően és oly találó híven, szépen mondja: „Most a csikós kurjantása S vidám füttye hangzik fel, A mikor a csárdás közben Barna szép leányt ölel. Most a bús legény keserve Kit babája megcsala . . . Ablak alatt, titkos éjben, Fel-felsíró furulya. Majd a háromszázados bú Ríkatja a húrokat, Olyan érzőn, Olyan fájón, Hogy a húr is megszakad. Hallod, hallod a hegedűt ? Buzdít, kaczag, keserget . . . Négy kis húrban annyi érzés Nem is tudom, hogy fér meg!" Még az állatok is szeretik a zenét, nevezetesen a kutya, a mely a rossz zenélőn bosszút áll vonításával; a ló, a mely a gixertől elragad, a nyúl, mely a zene miatt a vadászt is elfeledi; az egér, mely még a kenyérnek is békét hágy a szép zenéért, a pók és a kigyó is. Sőt egy párisi állatkertben, melyben zeneestélyek tartattak, két elefánt a zene hatása alatt olyan gerjede-