Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-02 / 31. szám

benyomásnak a szülöttje. A benyomás s ez érzés igazsága a legtökéletesebb őszinteség, s az a legfőbb adomány. Minden művész a maga módja szerint érez, mindegyiknek megvan a maga eljárása, s minthogy a képzelet, mely a műalkotást szüli, nem egyéb, mint játszó érzelem, mindegyik a maga módja szerint látja és fogja fel a világot, okoskodik és játszik vele. A dogma, a párt, a felekezet, a formula, s a mi csak a lélek szabad játékát gátolja, minden végzetes a művészetre. A természet, a tehetség ezek fő-fő tanítója, melylyel a művésznek, hogy lelke egészséges legyen (mert ez, csakis ez képes neki a szent hevületet, a teremtés vágyát, a termékenyítő örömet s az ihlet üdeséget megadni), benső, szoros, állandó érintkezésben kell lennie: sohasem dogmatizál; madár, világ sohasem papol, sohasem katekizál; napja egyformán síit a bakra, meg a juhokra, csalánra, rózsára, a tévedésre és az igazságra. Szüntelen vele élvén, a művész szive kitágul, belseje megnövekedik. S hiába hirdetik az orthodoxia papjai, hogy az egyházon kivül nincs üdvözülés; — minden tehetség egyéni eretnekség. Lehet a költő keresztyén, zsidó vagy mohamedán, protestáns vagy katholikus, buzgó hivő vagy filozófus, szabadelvű vagy reakczionárius, rojalista vagy köztársasági, a költő legelső sorban is költő és ha múzsája úgy paran csolja, megbotránkoztatja a nagyképű urakat nagylelkű következetlenségeivel". „A művészet rokonérzésből él; ezáltal nagy iskolája az emberszeretetnek. A czivilizácziók, az erkölcsök, a törvények, a vallások, a filozófiák átváltoznak, a világ arczulata megújul, de a műépítés, a szobrászat, a költészet remekei túlélik a társadalmat, a mely őket előálláni látta és őket ságalmazta; mikor bennünk minden megváltozik, kivéve azt, a mi az embert alkotja, Őket még akkor is élvezzük; dicsőségük halhatatlan, mint a csillagoké s a hegyeké; s ha újra elolvasunk egy-egy három évezreddel ezelőtt írt verset, úgy érezzük, mintha a költő reánk gondolt volna, a mikor megírta. Jupiter ben már nem hiszünk, de Iliász s az Odysszeia megőrizte egész iideségét, egész meggyőző erejét; ha Európa holnap megszűnnék keresztyénnek lenni, vagy visszaesnék a barbárságba: tovább is áhítattal csodálnék a góth székesegyházakat, Amiens templomának Krisztusait s Michel Angeló szüzeit." „A művész kibővíti számunkra a világot, érdeklődésünket oly másolatok iránt keltve fel, melyeknek az eredetije talán nem is érdekelt volna bennünket." — (Ch. 47.) „A rokonérzés pedig kiterjeszti lényünket, mert a mások életét is éljük általa." (Ch. 45.) A művészet tehát a gyakorlati életben, az emberi társadalomban is viszonyba lép az erkölcsiséggel, nem úgy, hogy annak szolgálatába lép, hanem hogy a maga erkölcsi;

erkölcsileg képző erejét fejti ki. A művészet lényege erkölcsi. A művészet erkölcsi jellemmel bír. S íme mikor a gyakorlati életben is az egész emberhez, ha tetszik, az egész emberiséghez szól, épen úgy, mint az erkölcsiség, mely szintén az egész emberrel számol s ott, hol valóban létezővé, az eszméhez közeledővé lesz, vagy a legfelső főkön, a hol eszményi magaslaton látható, nemcsak a szívnek nemességét, tisztaságát, szent szeretetét kivánja meg, hanem az értelemnek, az észnek világosságát, elfogulatlan, homály nélküli fényét, a szemnek éles látását és az akaratnak erejét, kitartását, sokszor hősiességét, újra találkozik a kettő s újra ott látjuk robogni egymás mellett, párhuzamosan, a két vonatot, mindeniket a maga sínjein, de ugyanazon egy közös czél: a tökéletesedés felé. Hogy az emberi nemet miképen viszi a művészet az erkölcsi tökéletesedés felé, azt világosan látjuk, ha megfigyeljük a művészetnek befolyását a társadalmi életre. A művészetnek ezen befolyását egész körében fogjuk vizsgálni;

mert csak úgy tűnik fel az erkölcsi- , ségre gyakorolt üdvös hatása, ha az egész emberre, annak érzelmére, értelmére, akaratára, életére, e világi életben kifejlődött életviszonyaira, mondjuk egész társadalmára gyakorolt befolyását látjuk. E mellett ne zavarjon bennünket, ha egyik-másik helyen olyan kérdések is kerülnek elő, melyekről már fentebb szólottunk. Napjainkban már pusztaságával visszataszítónak tűnik fel előttünk a tér, ha nem áll rajta valamely szép szobor, vagy fényes palota; üresnek, egyhangúnak látszik bármely terem, ha nem ékesítik szép festmények, művészies virágcsokrok; kihaltnak vagy legalább is szomorúnak mondják az olyan várost, a melyben a zene nem szól, az ének nem hangzik és elképzelhetlennek találjuk az olyan művelt ember képét, ki költeményeket, elbeszéléseket, tudományos értekezéseket nem szeretne olvasni és a színház látogatása már az alsóbb osztályokban is kedvencz időtöltéssé kezd lenni. Szobrászat, építészet, festészet, zene, énekművészet és költészet s a drámai művészet már közszükségletté, az élet kedves fűszerévé kezdenek lenni. Az itt mondottak mit bizonyítanak? Azt bizonyítják, hogy mi a művészetet szeretjük, hogy mi a művészet légkörében jól érezzük magunkat, tehát hogy a művészet valami olyan isten-adománya, a mely a mi társas együttélésünk javára, erkölcseink nemesítésére van kigondolva. Es hogy ez így van, azt feltüntetni szándékom, kitűzött czélom. En a művészet gyakorlati viszonyáról az erkölcsiséghez, vagy ha úgy tetszik, befolyásáról a társas életre kívánok szólani, s hogy ezt az imént mondott szellemben tüntessem fel, fel fogom tüntetni, hogy a művészet a mi társas életünkre: I. Képző hatással bír, mert hiszen a) nemesíti érzelmünket b) élesíti értelmünket, s másodszor, hogy II. Boldogító hatással bír, mert hiszen a) gyönyörködtet s b) közelebb hozza az embereket egymáshoz, más szóval az ismeretségek, barátságok kötésének egyik hatalmas előmozdítója. Mielőtt azonban még erre rátérnék, elmondom röviden, mi a gyakorlati élet szempontjából a művészet? Nem akarom a művészetnek tudós, iskolás modorban fogalmát adni, hanem pár rövid vonással, rövid szóval lényegét megnevezni. „A műalkotás az és e teremtménye" — mondja Cherbuliez 237. 1. A költő teremtő, neki tudnia kell képzelete alakjait a szó varázsával hallgatói lelke elé állítani, neki képesnek kell lennie a maga kedélyhangulatát olyan világos beszédbe, szavakba foglalni, hogy azok mint hullámok átvigyék az ő hangulata virágait a hallgatók lelkébe, s hullámzásba hozzák azok kedélyének nyugodt tengerét. Midőn Michel Angelo (Buonarotti) azt állítja, hogy nem kezünkkel festünk, hanem agyunkkal, azzal csak azt akarja állítani, hogy belső szemléletünk a legszükségesebb és legelsőbb ; de azon Raphael, melyről Lessing Emília Galóttiban szól, karok nélkül, bizonynyal nemcsak a legnagyobb, sőt egyáltalában festő sem lehe ett volna; mert a kivitel nélkül, az előállító megtestesítét és ennek ügyessége nélkül, nincs művész és a művés snek épen az a feladata, hogy az eszméket, melyeket őzmaga szült s melyeket mások meg nem láthattak, mások kai közölje,