Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-06-14 / 24. szám

és megbízható kimutatást műegyetemi ifjúságunk egyik töredékének egészségi állapotáról . . . Azokról, a kik otthon, esetleg valamely közkórházban gyógyíttatták magokat, vagy betegségöket egészen eltitkolták, semmit sem tudunk; pedig nem lehetett csekély ezek száma sem. Nos hát: nem megdöbbentő, nem kétségbeejtő-e, hogy 1168 műegyetemi hallgató közül 467, azaz 32'5% a bőr- és nemi betegségek rovatában fordul elő ? Meglehet, hogy e betegségek súlyosabb fajtáiról még nem lehet szó ; de ez az elszomorító valóságon keveset változtat. Ez a hihetetlenül nagy százalók a legsötétebb gondolatokat kelti bennünk. Mintha látnók már a paralysis progressiva szerencsétlen jelöltjeit és azokat a testi, lelki nyomorékokat, a kik a jövő nemzedékeknek nem országot fentartó, hanem a csodálatosságok múzeumába való alakjai! A jóság és gonoszság szelleme folytonosan küzd egymással; azonban a jóság szelleme nem mindig elégséges erélylyel ós leleményességgel védelmezi ifjúságunkat a gonoszság szellemének csábítása ellen. Az élvek mámorában pedig nincs idő arra gondolni, hogy az a pillanatnyi gyönyör nemzedékek átkát idézi föl. Ámde a helyesen választott testgyakorlatok, testet edző játékok, versenyre keltő sportok kipróbált ellenszerei az érzéki gyönyörökre való hajlandóságnak; hatásuk biztosabb és gyökeresebb, mint a kenetteljes beszédeké. Azért én nagyon ajánlom mindazoknak, a kik mind saját boldogságukat, mind nemzetük sorsát szívükön viselik: igyekezzenek nemcsak szellemök, hanem izmaik fejlesztésének feltételeiről is gondoskodni. Mert az izmok ereje biztosítja, hogy nyelvében zavartalanul élhessen e nemzet. Még egy másik dolgot sem bolygatunk beszámolóinkban. Nevezetesen: nem szoktuk elmondani, hogy szeptember 1-től június 25-ig hány napol szentelünk előadásokra. Pedig ezt tudni elég érdekes, mert hiszen az előadási napok a szellemi tőkebefektetés napjai. Semmit sem túlzok, midőn azt mondom, hogy tíz előadási napra körülbelül nyolcz előadástól mentes nap jut. E szerint az összes tanulmányi időből, a mi 297 nap, legjobb esetben 160—165 napon tartunk előadást. A többin beírunk, kollokváltatunk, szigorlatokon kérdezünk, pihenünk és — ünneplünk. Ünnepiünk, ha örülünk; ünneplünk, ha gyászolunk. Már annyi hivatalos és nem hivatalos ünnepet ülünk, hogy ha mindannyiokat valami főiskolai kalendáriumba szedhetnék, az oroszok kalendáriumát az ő tömérdek ünnepnapjaival megszégyenítenők. Kétségtelen, hogy magyar voltunknak legigazibb bizonyítéka, ha történelmünk nagy eseményei, legendába való hőseink, szentté avatásra méltó vértanúink, félistenként kiemelkedő szellem-óriásaink a hétköznapi élet szürkeségéből eszményi világba bírnak fölemelni, melyben őszinte megilletődéssel borulunk arczra a kegyelet oltára előtt. De ha tiszteletadásunk szűkölködik erkölcsi tartalom nélkül, az ünnepi hangulat mimelése csak szentségtelen kigúnyolása a legmagasztosabb érzelmeknek. Más nemzeteknek is voltak a szívet hevesebb dobogásra késztető történeti eseményei, voltak tüneményes alakjai; más nemzetekben is él a halhatatlanok iránt ki nem alvó kegyelet: azonban sem nem hallottam, sem nem tapasztaltam, hogy volna még ország, melynek ifjúsága a történelmi nagy tények, a nemzeti nagyok tiszteletreméltó emlékezetét olyan örömest használta volna, vagy használná fel szünidő kieszközlésére, miként ez a mi drága hazánkban már több év óta szokásos. Nekünk nem kevesebbet, vagy annyit, de sokkal többet kellene tanulnunk, mint a németeknek, a francziáknak, az angoloknak, hogy azt a különbséget, mely az ő műveltségük és a mienk között, a mi kárunkra nyilvánvaló, kiegyenlíthessük és a népek versenyében a siker reményével vehessünk részt. Különben is : valamint nem az az istenfélő ember, a ki a templom közelébe költözik lakni, hanem az, a ki lelke mélyében hordja az Úr félelmét és szakadatlanul csak az Úr parancsolatja szerint cselekszik : azonképen nem az a nemzet korszakot alkotó nagyjainak képmutatás nélkül való tisztelője, a ki nevökkel leggyakrabban hivalkodik, hanem ki a haza szent ügyeinek szolgálatában őket utolérni törekszik. Az is bizonyos, hogy mennél jobban távolodunk e nagyok korától, annál többet kell tanulnunk, dolgoznunk, hogy hozzájok, nem az ő koruk, hanem a mienk követelései szerint hasonlíthassunk. Az idő, a melyben élünk, határozza meg azokat a hazaft-eszményeket, a kiknek képére szeretnők ifjúságunk jellemét kialakítani. Határtalan tisztelettel hajlok meg történelmünk letűnt századainak sok tündöklő csillaga előtt; de azért nem kívánnám, hogy ifjúságunkat csak az ő kiváló sajátságaik hassák át, mert erényeik korszakunkban idegenek lennének. Ellenben lelkem mélyében örülnék, ha ifjúságunk közgazdasági és társadalmi ügyekben olyan élesen és előrelátó lehetne, mint volt Széchenyi, a népjogok védelmében olyan állhatatos, mint volt Kossuth, a hazaszeretetben olyan rajongó, mint volt Petőfi, és az ellentétes érdekek mérlegelésében olyan bölcs, mint volt Deák. Mert azok az eszmék szabnak irányt a mi törekvéseinknek is, melyek az Ő elméjöket foglalkoztatták, Ha újabb korunk e négy hatalmas jelleme ifjúságunk lelkét összehangzóan illethetné meg, bizonyosan tudom, többé nem lelné örömét abban, hogy szent érzelmeket ürügyül használjon a kötelesség teljesítésének kikerülésére. Sőt a munkanapokat munkaéjekkel toldaná meg, hogy tanulóéveit mennél nagyobb haszonnal kamatoztathassa. Az én meggyőződésem szerint csak a lelkületében tiszta, felfogásában nemes, szándékaiban komoly, eszközeiben tisztességes, becsületére féltékeny ifjúság érdemli meg a szeretetet. Kívánom, hogy a mi ifjúságunk ilyen legyen!" Idáig jutva, nemde igazunk volt, midőn czikklink elején ezt a beszédet nevelő irányúnak, vallásos és hazafias szellemtől áthatottnak jeleztük ? Es nemde igazunk volt továbbá, midőn az aktuális hatáson túlbecsülve azt mondottuk, hogy ezen beszédnek pedagógiai és ethikai nagybecsű értéke van mára is, ezutánra is. Legyen hát világító szövétnek gyanánt mindazok előtt, a kik a már felserdült ifjúság minden oldalú, teljes kiképzését elsőrendű dolognak és főfeladatuknak ismerik. en. A nemzeti nevelésről. — Tanulmány-ismertetés. — Az idők méhében egyes eszmék fogannak meg. Ezek, ha életrevalók, mintegy szállóigévé válnak és közkeletűek lesznek. Áthatják a nemzet rétegeit, vagy mondjuk, a nemzet talajában gyökeret vernek, hogy aztán, mint dús lombozatú, terebélyes fa áldásos gyümölcsöket és tovább tenyésztéseket hozzanak létre. Ily eszme a nemzeti nevelés. Midőn 1867-ben az önkényuralmi kormány gyámkodása alól felszabadultunk, a népnevelés és népoktatás volt kulturai előhaladásunk jelszava. Ezt nemsokára felváltotta, illetve ezzel párhuzamban a köznevelés és a közoktatás jelszava volt az irányadó. Ma a nemzeti nevelés és ezzel együtt a nemzeti oktatás van napirenden.