Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-10 / 19. szám

A zsinat figyelmébe. V. Űj-Szivacz minden jóért és szépért lelkesülő papjától hallottam egy igen tetszetős eszmét a közelebbi napokban; azt nevezetesen, hogy egy lelkész csupán tíz évig viselhesse az esperesi hivatalt, és semmi körülmény közt tovább ne, ama régi elv alapján, hogy ha tisztesség, részesüljön benne más is, ha teher, viselje más is. Annyira megtetszett nekem ez az eszme, hogy szeretném azt kiterjeszteni minden megyei és kerületi egyházi tisztségre. Ezzel két nagy dolgot cselekednénk. Egyik lenne az, hogy jobban valóságban maradna a protestantizmus egyik alapja, a lelkészek közötti primátus inter pares; azaz, hogy esperes is, püspök is épen olyan lelkipásztor, mint a többi, minden felsőbbség nélkül; egyformán tisztelendő úr, de semmi esetre sem méltóságos; mert a mint ez utóbbit elfogadjuk, ráléptünk a hierarchikus rangfokozat pápaságig vezető lépcsőjére. A szentséges atya, a főpapi stb. czímet is lassanként szopogatta bendőjébe a pápaság; mert furcsa mézes madzag az a nagy czim, a hatalom, a mások feletti|uralkodás, a zsarnokság. A ki a szájába veheti egyszer, igyekszik abból minél többet beszivogatni, ha olyan hosszú lenne is, mint Jákób égbe nyúló lajtorjája. Ennek bizonyítására elég megemlítenem azt a jajszót és panaszt, melyet a közpapok lapja hangoztatott nem is igen régen, az esperesek zsarnoksága ellen, a protestantizmus szégyenére. Mely sok keserűségnek kellett összegyíilemleni a szegény lelkipásztorok szivében addig, míg azok a szerény emberek nyilvánosságra voltak kénytelenek hozni, a hatalmaskodás okozta sérelmeiket. A ref. lelkészi pálya egyik fő vonzó ereje abban áll, hogy testületében, a több-kevesebb talentum mellett is minden tag egyenlő. A püspök méltóságos czíme ellen akkor is kikeltem, mikor a prot. püspököt beeresztették a felső házba; holott a protestantizmusnak kellene arra törekednie, hogy egyéb püspökök is kiküszöböltessenek onnan. Most is a mellett vagyok, hogy ha megtörtént is az a szerencsétlenség, hogy a prot. püspököt is be „nesze semmi fogd meg jól"-ozták a felső házba, de ne használja a méltóságos czímet. Úgy vélem, hogy ha a régi idők kegyes és alázatos püspökei megtalálnák hallani a mai kor méltóságos püspökei czímzését . . . megrázkódnának sírjokban. Sőt zsinatilag eltörölném a tiszteletes, tisztelendő, nagy és főtisztelendő czímzéseket is, s egyszerűen káplán, lelkész, esperes, püspök, főjegyző, tanácsbiró úrnak hivatnám magunkat. Nem lenne így köztünk semmi irigykedés; vagy, ha eddig nem volt is, de szebben képviselnénk úgy a testvériességet, az egyenlőséget, és egyebeknek sem szolgáltatnánk alkalmat arra, hogy ne azt adják meg kinek-kinek, a mi épen dukál; de meg a demokráczia zászlóját is a protestantizmus feladata elől lobogtatni. Hát legyünk mi úttörők ebben a rangkóros czímzésekben telhetetlen, eszeveszett korban. Bizony mondom, hogy a czímkorsággal is úgy van, mint a párbajjal ; utálja és roszalja a legnagyobb rósz, s örülne, ha kiküszöbölnék a világból. Sőt azt se engedném meg, hogy püspöki látogatók alkalmával bandériumok, világi assistentia, diadalívek, bankettek stb., a mai beteges kor tünetei szerepeljenek. Eíféle tüntetések csak azoknak valók, kiknek parádéra van szükségük, értékük emelésére, s kiknek az a gyönyörűségük és czéljuk, hogy a világ leboruljon a nyers bálványok előtt. Sőt kimondom, hogy általában nincs is szükség püspöki látogatásra. Mi értelme van annak a mai időben, mikor az esperes minden évben meglátogatja az egyházakat s bőven referál az állapotokról ? Nem úgy van ma, mint volt régen, a mikor 20—30 egyház lelkész nélkül sínylődött; midőn a protestáns ember üldöztetett a pápista uraság hajdújától kezdve, a dioecesis püspökéig; vallásában háborgattatott, jogaiban megcsorbíttatott stb. stb. Midőn ezekhez jött a püspök bátorítani, vigasztalni, hitben megerősíteni stb., akkor volt czélja is, gyümölcse is a püspöki látogatásnak, habár nem négy lovas batáron érkezett is . . . De ma absolute semmi értelme ós semmi gyümölcse. Látom a közelebbi két évtized püspöki látogatásából. A kegyesség, szeretet, adakozás, templomjárás, úrvacsorával élés most is csak olyan, mint volt előbb; le nem szoktatott egy lelket sem a fényűzésről, a korcsmázásról, a templomkerülésről, vadházasságról, reversalis adásról stb. Mire jó hát az? . . Semmire. Ha a helybeli lelkész ki nem egyenesíti a darabos ösvényt, rendbe nem hozza a rendetlenséget, áhítatos kegyeskedésre nem bírja a sziveket: bizony nem cselekszi azt meg a püspöki látogatás sem. Pedig sok százába került az a gyülekezeteknek. Nem is említem a Marullusok „önmagát felülmúló", égbe nyúló émelygős magasztalásait! Az egyházi törvényekből hagyassék ki egészen a püspöki látogatás; ne szabjunk elébök olyan kötelességet, mely rongálja egészségüket, elrabolja idejüket s haszon nélkül való költségbe keveri az egyházakat. Az esperesi látogatásnak is csupán ott van kedvező eredménye, a hol az esperes tanácsot tud adni olyan dolgokban, melyekben lelkész és elöljáróság nem bírt eligazodni, s a hol keresztül tudja vinni azokat a szükséges dolgokat, melyeket a helybeli lelkész nem bírt. Mert lejárt a nagyképüsködés kora; ma már tények imponálnak, nem pedig, hm-hmgetések, baj-baj-féle megjegyzések, s aztán „menjünk tovább", a kérdő pontok feltételében. Bölcseség és tapintat kívántatik az esperesben ; meg tiszta szerető szív. Testvére, barátja legyen a lelkésznek, nem pedig felsősége, s egyáltalában nem piszkál ója. S Isten ellen vét az az esperes, ki a pontok elkérdezése után, a presbitériumhoz fordulva, ezt kérdezi: hát kegyelmeteknek van-e valami panaszuk? mely kérdésével produkálja a lelkész és tanító elleni panaszokat. Az ilyen rosszlelkű esperes maga szerzi a bajokat ; felfújja a csekély hibákat, s valósággal preparálja a zavarokat. A plébános egyről biztos, . . . hogy felsŐbbsége pártját fogja és védelmezi. Ne feledjük hát, hogy emberek vagyunk; a hatalommal hamar visszaélhetünk, s hamar babszem pápákká fejlődhetünk stb. Ez ós sok egyéb káros ós szomorú következmények elhárítása végett tetszett hát meg az az eszme, hogy megyei és kerületi egyházi tisztviselő, még püspök sem, tíz évnél tovább semmi körülmények között ne viselhesse tisztségét. A másik ok az, hogy a tíz évi változás által csaknem minden lelkész bevonatik a megye és kerület kormányzásába ; az egyik alkalommal mellőzött tehetség érvényesülhet a másik alkalommal; az önművelésben, a közügyek iránti érdeklődésben nemes versenyre buzdulnak ; másfelől a csekélyebb talentumu, vagy roszabb indulatú emberektől megszabadulnak; megszűnik az irigység, az elégedetlenség; a primátus inter pares, tehát az egyenlőség érzete, nagyobb szeretettel ápoltatik; kiki H7*