Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-03 / 18. szám

Akadálya ennek egyházunkban az a szokás, hogy a püspök egy lelkészi állást és javadalmazást lefoglal. Nem czélom birálat tárgyává tenni a püspöknek kettős minőségében való működését, hogy megfelelhet-e és mennyiben lehet előnyös, vagy hátrányos a gyülekezeti életre, hogy egy egész egyházkerületet és egy gyülekezetet egyszerre adminisztrál? De az tagadhatatlan tény, hogy ezt a két érdeket egyenlő buzgósággal és tevékenységgel ugyanazon egyén és együtt nem szolgálhatja. Még nagyobb baj az, hogy egy lelkész fizetését lekötvén a gyülekezet, arra a javadalomra lelkészt nem választhat, holott a gyülekezetnek sokkal inkább lelkészre, mint püspökre van szüksége.Ritka gyülekezet lehet abban a szerencsés anyagi helyzetben, hogy püspöki fizetést is adhat, meg a szükséges lelkészi erőket is beállíthatja. Tudom, hogy régi kánonaink mondják, hogy a püspöknek eklézsiás papnak kell lennie. De miért mondják ezt? Azért mert csak az az egyén lehet jó és bölcs adminisztrátora a kerületnek, a ki gyülekezetet kormányzott s a gyülekezeti életet, a gyülekezeti viszonyokat, s főképen népünknek észjárását, gondolkozását, a népnek a lelkészek felőli fogalmait s a kettőnek egymáshozi reláczióit tökéletesen ismeri. Ki tagadhatná, hogy a régieknek ez a felfogása helyes. De ebből nem az következik feltétlenül, hogy a püspök is gyülekezetet adminisztráljon! Az elősorolt kellékeknek megfelel az is, a ki előzőleg már gyakorló lelkész volt és a gyülekezeti viszonyokat tapasztalásból ismeri. A püspök a kerület hivatalnoka. Megegyezik-e az az igazsággal, hogy több száz gyülekezetből álló csoport a maga közös hivatalnokát egyetlen egy gyülekezettel fizettesse; mert az, a mit a kerület a püspökének fizet, püspöki fizetésnek egyáltalában nem nevezhető, az oroszlán rész belőle a gyülekezet terhére esvén. Az a jog és igazság, hogy a püspököt fizesse a kerületi pénztár. De mivel a püspöktől a lelkészi funkcziók végzését megtagadni nem lehet, már csak azért sem, mert a hívek szívesen veszik igénybe szolgálatait, legyen a püspök czímzetes lelkész, vagy lelkészi czím nélkül ugyan, de a lelkészi funkcziók végezésére feljogosítva, mint a lelkész-jellegű theologiai és vallástanárok. Hadd mondjam el a nagygyülekezeteknek szervezésére vonatkozó véleményemet is. Természetesen első sorban a budapesti gyülekezet áll szemem előtt, mert ennek a viszonyait ismerem legjobban. Én mindenekfelett a szabad mozgásnak, a szabad fejlődésnek, a vélemény szabad nyilvánításának, szóval az egyén teljes érvényesülésének a híve vagyok. Egyedül az ilyen szabad fejlődés adhat az egyénnek önállóságot, gondolkozásban és cselekvésben. S ha ezeknek az elveknek érvényesítését mind hangosabban sürgetik a polgári társadalomban: annál szentebb kötelességünk ezeket az elveket szilárd alapra építeni a mi egyházunkban. Mert a római katholikus egyházban a lelkész a felelős híveinek lelki üdvéért: mi ezt a felelősséget a mi egyházunkban semmi módon magunkra nem vehetjük. A mi egyházunkban minden lélek önnönmaga felelős saját lelkéért. Már pedig ha valakit örökös gyámság alatt tartanak, az örökké kiskorú is marad. Kötelességünk úgy magunk, mint saját híveink iránt az, hogy nekik teljes szabadságot biztosítsunk lelki jövőjük munkálásában. Gondolkozzanak, küzdjenek, fejleszszék saját erőiket, ügyességüket, hogy a maguk lábán megállani és járni tanuljanak. Segítsük, támogassuk őket addig, míg elég erősekké nem fejlődnek megállani a maguk erejével és önálló gyülekezeti életet élni képesek nem lesznek. A gondok, a bajok, az aggodalmak idézik fel a küzdelmet, a küzdelem pedig edzi az erőket, fejleszti az áldozatkészséget s megadja a küzdőnek a jutalmat abban az örömben, a melyet érez, a midőn küzdelmeinek sikerét látja. Ennek a czélnak csak az felelhet meg, ha önálló és egymással teljesen független gyülekezeteket szervezünk, territoriális határokkal különítvén el az egyik gyülekezetet a másiktól, hogy mindenki tudja, hogy ő melyik templomhoz, melyik gyülekezethez tartozik, s mint ilyen élénk részt vesz ennek gyülekezeti életében, mert tudja, hogy annak az érdeke az ő érdeke is. De nem érzi ezt akkor, ha egy központi Moloch elnyel mindent. Presbitériumát a törvény szabályai szerint maga választja. Pénzügyeit minden gyülekezet maga önállólag rendezi; adóját kiveti és beszedi, saját gyülekezetének terheit hordozza. De mivel közös ügyek is vannak, a melyek az egész egyházat közösen érdeklik, a közös ügyek intézésére egy tanács alakítandó, melynek tagjait a gyülekezetek, presbitériumaik által, saját kebelükből választják. Ennek élén egy szabadon választandó főgondnok és a hivatalára nézve a legidősebb, vagy a lelkészek által megválasztandó lelkész állanak. A közös költségek fedezéséhez minden gyülekezet jövedelmének, adózásai viszonyainak megfelelő arányban hozzájárul. Ily módon az az egység, a melyet a budapesti egyháznak némely tagjai igen féltékenyen őriznek, meglesz óva, s- a mellett híveink élénk gyülekezeti életet élvén, hitem szerint sokkal hamarabb fel virágzanak, mintha gyámság alatt tartatnak. Nem helyeselhetem végül azt a Kálvin szellemével ellenkező és a Kálvin elveit valló egyházunkba, nem tudom honnan becsempészett szokást sem, mely egy ugyanazon gyülekezetben működő lelkészek között fokozati különbséget állít fel, nevezvén őket első, második, harmadik stb. lelkésznek. És hogy gondoskodva legyen arról is, nehogy a második, vagy a harmadik lelkész azon merész gondolatra vetemedjék, hogy ő az első, illetve a második lelkészszel egyenlő: a javadalmazásban is kifejezést kell adni annak, hogy ő csak második, vagy harmadik. Avagy nem hierarchikus tendencziákra mutat-e ez? És hova vezet ez a rendszer? Budapesten p. o. állítanunk, szerveznünk kell, a