Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

holnap úgy is meghalunk." Kétségtelen, hogy a túlvilág reményének hatását csak diskreditálják azok, a kik azt hazudják, hogy hisznek benne, holott pedig leikökben megtagadják azt. Ezek természetesen az ő állítólagos hitüknek semmi bizonyos gyümölcsével nem hozakodhatnak elő. A hol azonban ez a hit igazán él, ott az hősi bátorságban és áldozatkészségben nyilvánul s áldásosán védő erőnek bizonyul. Ezzel a hittel mentek az első keresztyének félelem nélkül a nagy világba és a halálba; nem féltek azoktól, a kik csak a testet ölik meg, de a lelket meg nem ölhetik. Ezzel a hittel és reménynyel voltak eltelve minden időben azok, a kik áldásos és maradandó müveket hagytak magok után; míg a túlvilági élet tagadói nem sok maradandó alkotásra mutathatnak. Ez a hit vetett határt a korlátlan önkénynek. Az örök számadás gondolata még azokat is fegyelem alatt tartja, a kik különben semmiféle földi bírótól nem rettegnek. Jogunk van azt mondani, hogy a túlvilág hite az emberek életét a legnagyobb mérvben befolyásolja. A hol ez a hit megvan, érezteti vigasztaló és javító hatását. De hát min alapul ez a hit? Az a tény, hogy ez a hit jó gyümölcsöt terem, csak arra elegendő, hogy annak valóságát és helyességót kedvező színben tüntesse fel, de egyébre nem. Még az a tény sem lehet döntő fontosságú, hogy ez a hit el van terjedve mindenütt; még akkor sem, ha ez a tény kótségbevonhatlanul beigazoltatnék és ha a különböző népek túlvilági hite jobban megegyeznék is egymással, mint a hogy egyezik. Mennyi minden bizonyult már valótlannak, a mit pedig mindenütt mindenki elhitt! Min alapszik tehát a mi hitünk? De a hit ép azért olyan talányszerű, mivel ez minden tapasztalással és minden látszattal ellenkezik és mégis egész bizonysággal fennáll. Szorosan véve a dolgot, nem azon kellene csodálkoznunk, hogy vannak emberek, a kik tagadják a túlvilágot, hanem azon, hogy akad csak egy ember is, a ki hinni tud benne. Mi az életet, még a lelki életet is, csak a testtel kapcsolatban tudjuk elképzelni. Azt állítjuk ugyan Istenről, hogy ő tisztán lélek; de azért senki sincs abban a helyzetben, hogy magának tiszta lelki életet képzelni tudjon. A következtetés tehát ez: mivel az emberi én is csak az emberi testtel való összeköttetésében ismeretes előttünk, ennélfogva fel kell tételezni, hogy a test halálával az én, a lélek is meghal. Plató és Pál egyformán törekesznek arra, hogy ez alól a végkövetkeztetés alól kimeneküljenek ; de mindenik más-más alapon. Plató azzal áll elő, hogy a test a lélek tömlöcze és az a test nem képezi létünknek szükségképeni alapzatát. A lélek rá nézve valami szellemi egység, a mely már a testbe való bejutása előtt is létezett, a mely tehát létezni fog és pedig önmagában, akkor is, ha a test kötelékeitől megszabadult. Más részről Pál apostol abból az eszméből indult ki;

hogy a léleknek testre van szüksége; de hát nem könnyű-e a formákban gazdag Istennek, hogy a vértől és testtől megszabadult léleknek valami lelki testet és más életfeltételeket kölcsönözzön?! Ebből mindenesetre látható, hogy az olyan nagy bölcselők, mint a milyenek Plató és Pál valának, a sírontúli élet hitét képesek voltak a testi elhalás daczára is eszmeileg felfoghatóvá tenni. De ha már lehető is a sírontúli élet, mért volna épen csak az ember kivéve a halál általános szabálya alól? Minden elhal. Minden állati és minden növényi élet előbb-utóbb elenyészik. Nemzetek támadnak és kipusztulnak ; valamikor a föld is az enyészet martaléka lesz; sőt ki tudja, hogy vájjon a tündöklő nap .is, a mely oly soká futja örvendve pályáját, mint valami vitéz, nem fog-e egykor szintén kiégni, elsötétülni, darabokra hullni? Nincsen-e a halál olyan félreisnierhetlenül felírva minden keletkező élet homlokára, hogy még az önhittségnél is több azt képzelni, mintha az ember kivételt képezne ebben a tekintetben ? Senki sem fogja tagadhatni, hogy az ilyen felfogásban igen sok lesújtó gondolat van. Itt azonban azon a kérdésen fekszik a súly, hogy mire becsüljük az embert? A ki az emberben pusztán természeti lényt lát, az kénytelen őt minden természeti léttel együtt átadni az enyészetnek. A ki azonban abban a tudatban van, hogy az ember, ez az egyediili erkölcsi lelki lény, valami magában álló, kiváló teremtmény, az nem fog szörnyűködni azon a hiten, hogy az ember valami magában álló, kiváló sorsra van érdemesítve. Még ha a tapasztalás, vagy a látszat ellent mondana is hitünknek, mi még akkor sem vagyunk kénytelenek lemondani róla. Be akarni bizonyítani, hogy túlvilág nincs és nem lehet: a lehetetlenségek közé tartozik. És ha a látszat olyan kényszerítő volna, hogyan volna kimagyarázható, hogy az ókor legnagyobb bölcsésze: Plató és újkor legnagyobb bölcsésze: Kant minden tapasztalat ellenére is hittek a túlvilágban ? Dr. Schöll J. után Ruszkay Gyula. (Vége köv.) [ KÖNYVISMERTETÉS. A második osztály tanítója. Gyakorlati vezérkönyv az elemi népiskola második osztályában kötelezett összes tantárgyak tanítására. A miniszteri tantervhez alkalmazva írta: Juhay Antal. Budapest. Az Athenaeum irodalmi és nyomdai r.-t. kiadása. 1902. Ára 5 kor. Juhay Antal neve nem ismeretlen a magyar néptanítók és általában a nevelés ügyével foglalkozó és azt szivükön viselő emberek előtt. Egyéb nevelésügyi dolgozatain kivül, ezelőtt 10 évvel kiadta: „A gyermek első tanítója" czímű nagy munkáját, melyet annak idején úgy a sajtó, mint a tanítók, a legnagyobb elismeréssel fogadták. A kezünk alatt levő nagyterjedelmű kötet, 464 oldal, mint elnevezése is mutatja, folytatása akar lenni „A gyermek első tanítójának". Az elemi népiskola minden osztályának tananyagát akarja Juhay a tanítóság kezébe adni, hogy világos, a tanterv által meghatározott körben, minden tantárgyból megkapja mindazt, sőt többet, a mi az egyes osztályokban szükséges. „A második osztály tanítója"-ban az elemi nép-2