Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

katechetái, és ő mégsem folyamodott az állam kegyelméhez, hanem alkotott számukra önmaga olyan nyugdíjintézetet, a mely mellett a katecheták 35 évi szolgálat után 4200 korona nyugdíjjal mehetnek megérdemelt nyugalomba, illetve indulhat neki az életnek hátrahagyott családjuk. Sőt ehhez vegyük még hozzá, hogy a míg a ref. egyház katechetái se az egyházmegyei, se az egyetemes gyámintézet be nem léphetnek, addig az evang. katecheták kötelezett tagjai az orsz. lelkészi nyugdíjintézetnek ; tagjai lehetnek az egyházkerületi lelkészi gyámintézeteknek, és mindezekből maguk, illetve hátrahagyott családjuk, 35 évi szolgálat után körülbelől 5000 korona évi járulékot húzhatnak. íme, ez a kérdés igazi megoldása. Miért volt képes erre az evang. egyház? Azért, mert jó eleve gondolt előre s nem azt ismerte be, hogy tehetetlen, hanem azt, hogy tud alkotni, ha erőit megfeszíti és azokat az igazi szeretettel és jóindulattal és a maga önmegbecsiüósével megszentelni ! Sajnálni való, hogy mi vezetőink másként gondolkoztak ! Hamar István. TÁRCZA. Van-e túlvilág? Strausz Dávid Frigyes hittana járadékában a túlvilág hitét ama végső ellenségnek jelezte, melyet le kell győzni. Egy nagy politikai párt, mely a vallást magánügynek tekinti, egyetért vele és csaknem ösztönszerűleg vette fel a más élet elleni harczot. Annál szívósabban harczolnak a mellett az igazi keresztyének és eme liarcz közben érzik azt, hogy itt nem pusztán egy keresztyén hittételért, hanem magáért a keresztyénségért küzdenek. Kétségtelen, hogy az Ő felfogásuk szerint a keresztyén hif, az örökkévalóság reménye nélkül is, sok kiváló dolgot tud nyújtani az emberiségnek; így bőviben van a találó életképeknek s ama tiszta és mélységes erkölcsi törvényeknek, melyeknél szebbeket nem találunk sehol. De az is kétségtelen, hogy a túlvilág hitének elejtésével a keresztyén tan tulajdonképeni magja, legszebb alkotó része esnék el. A túlvilág határozott tagadói és határozott védői között ott áll közepén a határozatlanok nagy serege. Meglehet, hogy Voltaire a mai kor ezreinek véleményét fejezte ki eme szavakba, miket utolsó óráiban mondott: „Megyek keresni a nagy talányt". Kétségtelen, hogy a túlvilágba vetett hit ma már széles körben meg van rendülve. Csak azt ne gondoljuk aztán, hogy lett volna idő, midőn ez a hit nem ostromoltatott. A túlvilágért folyó küzdelem nem szünetelt soha. A régi világban a keresztyénség hódított és győzedelmeskedett. Sokszor gyalázták úgy, hogy az a holtak vallása, ós épen reménysége révén győzedelmeskedett. Ez a hit a középkorban a nyugoti országok közkincse volt; de alighogy utat tört a szabadabb gondolkodás, a kétely és tagadás csakhamar felütötte fejét. Különböző korszakok különböző felfogásnak hódoltak; annyi azonban kétségtelen, hogy a túlvilágért folytatott harcz a keresztyén világnézletre nem ütött ki kedvezőtlenül. Ez a hit újból meg újból győzedelmesen tört magának utat, és a jelenkor spiritisztikus mozgalma arról tanúskodik, hogy a túlvilág tagadása nem képes állandóan kielégíteni a lelkeket. Ezzel szorosan összefügg az, hogy abban a küzdelemben nem pusztán egy tanról, hanem egy gyakorlatilag fontos dologról van szó. /v

Beszéljünk tehát először is a túlvilág hitének gyakorlati jelentőségéről. A kinek megvan a túlvilágba vetett hite, azt ez a hit megvigasztalja, és vannak helyzetek, mikor az embert semmi egyéb nem vigasztalja meg ezen kivül. Nem kell a bélpoklosok ezreire gondolnunk, hiszen köztünk is van elég nyomorult ember, a ki ha reménytelen helyzetében vigasztalhatja magát valamivel, úgy csak abba az egyetlen reménybe kapaszkodhat, hogy Isten az ő szemeiről is eltörli a könyhullatást. Bármely világnézlet próbáját az képezi, hogy micsoda állást foglal el a halál tényével szemben. Pálnak kedve volna elköltözni ós lenni a Krisztussal, ós Luther ekképen énekel: „Békén és örömmel megyek Isten akarata elé". Az a hit, hogy a halál csak az élet kapuja, kétségkívül sokaktól elűzte a halál keserűségét. Ellenben ennek a hitnek a tagadása resignatióba vezet. Hányan kénytelenek végül a prédikátor ama nyomasztóan fájdalmas szavaihoz fordulni: „Hiúságok hiúsága, minden hiábavalóság". Vagy hát bizonyos pótlékokat keresünk kisegítőül? Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a végtelen világban a legparányibb anyagrészecske is megmarad, hogy tehát a mi testünk anyaga is egy új élet melegágyává lesz; mintha bizony valami fontossága volna az anyagnak, ha az én már halott! Csábitólag zengi a költő: „A földi jók között legfőbb a dicsőség — ha a test porba hull, megmarad a hírnév". De hát hányadik ember hagyhat maga után hírnevet? mikor legjobbjaink nagy részéről is áll az: „Még az ő helye sem ismeri őt!" Ennélfogva akár van jogunk a túlvilág hitéhez, akár nincs: tény az, hogy annak elfogadása megnyugtat tagadása resignatióba kerget. De tegyük hozzá mindjárt, hogy a túlvilág hite erkölcsi tekintetben is erősítésünkre szolgál. Ez azonban nem azt teszi, hogy a hitetlen szükségképen erkölcsileg gyenge. Túlhajtás volna ilyet állítani. Az ótestamentum emberei, a kiknek még csak sejtelmük sem volt az örök életről; a derék Spinoza, a ki tagadta ezt a hitet, ellent mondanak ilyes felfogásnak, nem is tekintve a hozzánk közelebb álló egyéniségeket! Bizonyos tekintetben igazat kell adnunk Keller Gottfried eme nyilatkozatának: „az embernek már csak hozzá kell szoknia az életben a valódi halál gondolatához és ez által egyáltalában nem lesz gonoszabbá". De nekünk az emberiség nagy egészére kell tekintenünk, és akkor úgy fogjuk tapasztalni, hogy a puszta földi lét lelke általában élvvágyónak és önzőnek mutatja magát. Pál apostolnak, az emberiség nagy tömegére tekintve, igazsága van, midőn úgy vélekedik, hogy a túlvilág hitének elvetése esetén csak ennek a jelszónak lehet helye: „együnk, igyunk, mert