Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-30 / 48. szám

nem kedvezők? Bármint kutattam is az okokat, mindegyre vissza kellett térnem azon megdönthetetlen igazsághoz, hogy gyengék vagyunk a hitben. Szinte elveszíteni látszunk reményünket is egy szebb-jobb időbe. Le akarjuk rakni a fegyvert, mindig politikából cselekvő hatalmas ellenségünk előtt a nélkül, hogy megpróbálnánk felvenni a harczot. Igaz, hogy nagy erővel, Góliátként jön reánk ős ellenségünk, de nem szokatlan módon. Hiszen a pápás egyház bajnokaiban az a tűz, mely nem akar semmit egyebet látni a világon ő szentségén, a pápán kivül, időnként fel-fel szokott lobbanni. Hogy ma nagyobb erővel lódult neki ez az egyház a szerinte eltévelyedett testvéreknek, mint közelebb bármikor, ez az ő szempontjukból igen természetes, mert kénytelenek belátni, hogy az evangéliumi alapon álló nemzetek repülve döntik le hatalmi törekvéseikben azokat a gátakat, melyeket ők mesterien, örök időkre véltek felállítani egykor. Mert a sötétség nem tűrheti a világosságot, a szolgaság a szabadságot; mert a vesztes félnek minden eszköz jó arra, hogy hatalmát gyarapítsa; mert a pápás egyháznak soha nem volt czólja Isten országát, hanem egyedül a pápa országát építeni — az egész világon erőteljes mozgalmat indít a lebillent egyensúly helyreállítására. Fanatizálja a tömeget, hogy oda kiálthassa a hatalmasoknak: nélkülem nincs béke, nincs biztos uralom! Azok, a kik a multat még mindig nem tanulták megismerni; azok, kik még gondolkozni sem szeretnek, nemhogy valamit tenni jönne kedvök, készpénznek veszik a farizeusi Ígéreteket s oda tartják hátukat lépcsőül, hadd haladjon rajta fölfelé egész az istenitésig az, kinek példányképe nem a bűnösökkel együtt evő Krisztus, hanem a császárokat s azok személyében a nemzeteket leigázó Incze. Az is kétségtelen, hogy a minden egyháznak és hitvallásnak közös ellensége: a hitközöny és erkölcsi ernyedés is ólomsúlylyal nehezül szegény magyar egyházunkra. Még a lelki őrállók vagy lelkészek és tanítók, s világi gondozók vagy kurátorok és presbiterek között is sok a közönyös, a kiket foglyul ejtett korunk pogányos Mammon-imádása és divatos önzés kultusza. Manapság még ezek közül is sokan ingadoznak, tétlenkednek vagy legalább is meglankadtak az Úr oltára körüli forgolódásban. S ugyan mit tesz a magyar református egyház eme hatalmas kettős ellenséggel szemben, mely ha több kárt nem tudna is nekünk tenni, annyit már tett, hogy kezdjük bizalmunkat veszíteni. Mit tesz ? személyekben és anyagi gyengeségünkben keresi a baj okát; pedig ez végzetes tévedés lehet, mert a baj a módszerben, a lelkek gondozásának módszerében van. Készséggel elismerem, hogy magyar református egyházunk életében volt idő, mikor a 12-dik életévével nyugodtan be lehetett fejezni a gyermek vallás-erkölcsi nevelését; mert akkor még minden magyar református gazda háza iskola, mi több templom volt s a mi a gyermek lelkéből, szivéből hiányzott, azt megkapta otthon oly mértékben, hogy letörölhetetlen kálvinista jelleget nyert. Ma? ma a legtöbb magyar református gazda háza elvesztette igazi kálvinista jellegét, mert egy emberöltő óta Krisztus evangéliuma többé nem érdekli az embereket oly mértékben, mint előbb. Nem is érdekelheti, mivel e czélból gond nem volt rá fordítva. S ha megmaradunk ezen újabb, hitvallás nélkülinek nevezhető módszer mellett, úgy el lehetünk készülve, hogy harcz nélkül vesztjük el a csatát. „Mindeneket megpróbáljatok: a mi jó, azt megtartsátok." Ezek az apostoli szavak bizonyára nekünk is szólnak s én nem tudom belátni, nem vagyok képes megérteni, hogy bár itt is, ott is, mindenütt hangzik: fogyunk, gyengülünk — miért ragaszkodunk mi mégis körömszakadtáig ahhoz a módszerhez, mely tagadhatatlanul jó volt akkor, a mikor az egész keresztyén világlelkiismerete Istenben élt. Azóta azonban nagyot fordult a világ. Elfordult Istentől. Más úton kereste bókéjét. S mikor saját magán tapasztalta, hogy Isten nélkül nem igen megy semmi; akkor sem adta meg magát mindjárt s nem tért vissza azonnal az egyedül helyes ösvényre, hanem kísérletezett s egyszer csak azon vette magát észre, hogy nyakig úszik a bajban, mert bűnös életét újabb, finomabb s így tetszetősebb, de annál veszedelmesebb bűnnel aharta orvosolni. Most éljük azokat az időket, melyekben az emberek kezdenek megcsömörleni azoktól az élvezetektől, melyekre eddig esküdtek. Kezdik belátni, hogy azt a békét, mely után vágyakoznak, egyedül Istennél találhatják fel. Minden egyháznak, de főként az evangéliumi szabadságon alapuló egyházaknak kötelességök segítségökre menni azoknak a világba merült lelkeknek, a kik Istenhez kívánnak térni. S mi 12 esztendős gyermek előtt hat hétig kívánjuk egyengetni azt az utat, melyre igen sokan egy életen keresztül sem tudnak eljutni? Nem tudom belátni, nem vagyok képes megérteni, miért ne próbálhatnánk mi meg másképen, különben helyesebben előkészíteni gyermekeinket a konfirmáczióra. Előkészíteni a jövő kálvinista társadalmat a harczra, melyet a kor hitetlensége és vakhite, e kettős ellenség ellen megfeszített erővel kell végig harczolni, ha győzelmesen akar kikerülni a küzdelemből. Nem tudom megérteni, hogy ha híveink vallási és erkölcsi fölszerelése hiányos, nem a mai megnehezült időknek megfelelő, miért nem sietünk jobb módszer, alkalmasabb fegyverzet előállítására? Hát nem látják be lelkipásztor társaim, hogy köz- és úri népünk lelke azért oly ingatag és gyenge, mivel gyenge volt az alapozás, gyarló a fundamentom ? Előttem bizonyos az, hogy a mai kötelezett iskoláztatás mellett épen úgy lehet a gyermeket 15 éves korában konfirmálni, mint 12-ben ; mert ha Fóthon nem konfirmálhatom meg a fóthi gyermeket, megkonfirmálja