Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-24 / 34. szám

hoz, sőt abban még bizonyos védő gátat is lát a közönyösséggel és az atheista és materialista vallástalansággal szemben. Pedig a vatikáni klerikálizmus és a modern kultura össze nem egyeztethető. Mint a vallásnak, úgy a tudománynak is legnagyobb ellensége az ultramontanizmus. Azzal reformot csinálni a kath. egyházban, lehetetlen. Rómával közösségben liberális katholiczizmust csinálni, merő képtelenség. Róma a szabad fejlődést s a tudományos kutatás szabadságát meg nem tűrheti. Egy Rosmini, Hecker, Jreland, Krauss, Sche/i, Müller és más reformkathólikusok sorsát Hertling és Ehrhard sem fogja elkerülhetni. A pápás czenzura nem ismer haladást. A Syllabus máig is békóban tartja a kath. szellemeket. E ponton Ehrhardék reformkatholicizmusa következtében s az ó-katholikusok mélyebben fogják fel és élesebben ítélik meg a kath. egyháziasság eredendő bűnét: az ultramontanizmust. Az ultramontanizmus az ó-kath. s a prot. egyház egyetlen ősi ellensége s minden reformtörekvés megölője. Azt az ultramontanizmust értjük, a melynek vallása politika, czélja uralomvágy, rendszere antik római rendszer s a mely a vallásos erkölcsi s általában a szellemi téren a lelkiismereti szabadság s az egyéni meggyőződés mellőzésével szolgaságot hirdet és gyakorol az egyházban. Az a rendszer az, a melynek csalhatatlan lantekintélye csak az értelem áldozatával s a lelkiismeret megtagadásával végződhetik az egész vonalon. E rendszert reformálni lehetetlen. A ki vallja azt, hogy „Romani Pontificit definitiones de jide vei moribus ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae irreformabiles esse", annak az „Osservatore Romano'1

pápás közlönynyel együtt el kell fogadnia azt is, hogy a pápa tekintélyének és hatalmának e földön nincsen határa. E vatikáni dogma alapján reformálni akarni a katholiczizmust, valóban czéltalan hiába való erőlködés. Annak tudományos beigazolása a lehetetlenség világába való. E tekintetben Langen „A vatikáni dogma" cz. műve megdönthetetlen, a melynek érvei előtt a pápás tudományosságnak le kell tenni a fegyvert. A biblia, az ész és a történelem itt az ó-kath. reformmozgalomnak ad igazat. A római rendszer csakis erőhatalommal tarthatja fel magát. Azért a mai pápás theologia is fejlődésre képtelen corpus mortuum s az itt ott föltünedező liberális mozgolódások csak lidérczfények. Az ó-kath. reformmozgalom elvitázhatlan érdeme, hogy e rendszert minden oldaláról megvilágította a vallás- és tudományellenes, tehát a kultúrára veszélyes, sőt kóros jelentőségét kérlelhetlenül földerítette. Nyiltan be is vallotta azt a már fentebb idézett „Osservatore Romano", a midőn azt írja: „A politika a közéletre alkalmazott morál. S miután a pápa a hit és a morál csalhatatlan tanítója, azért mindkét térnek állandó bírája is egyszersmind, azaz birája a magán- és a közéletnek, s szuverén törvényhozója a politikai és polgári életnek. Tekintélyének és hatalmának határa nincs e földön." Ez az abszolutizmus csak szolgaságot szülhet. Azzal reformálni az egyházat vagy kibékíteni a kulturát nem lehet. E tekintetben a mai liberális katkoliczizmus a legnagyobb logikai következetlenség. A jénai Haeckel a rendszert „korunk szégyenének" mondja, Hase, az illusztris jénai egyháztörténetíró „G-eschichte Jesu" cz művében azt mondja, hogy: „a Jézus nevéhez az idők folyamán sok gonosz dolog („viel Arges") tapadt, ú. m. a Krisztus földi helytartósága Rómában és a Jézus társasága fekete seregeu

. Az egyháztörténelem bizonysága szerint ebben a két „ősi gonosz ellenségben" rejlik a katholiczizmus evangéliumellenes jellege, ebből folyik annak összes tévedése és veszedelme, s a protestantizmussal egyetemben az ókath. reformmozgalom e ponton támadja meg a legerélyesebben, de nem eléggé következetesen Róma és a pápa egyházát. A pápa helyett a Krisztus uralma s a jezsuita fanatizmussal szemben a szeretet törvénye az egyházfelekezetek s a népek és nemzetek között az ókatholikusok is egyik legszebb törekvése. A pápaság és a jezsuiták uralma pedig egymással való szerves összefüggésében a vatikáni dogmában érte el tetőpontját, ép azért az ókath. mozgalom a vatikánum ellen fordítja polemikus fegyverét s ezt támadja az evangéliumibb jellegű katholikus egyháziasság érdekében minduntalan. E ponton nekünk természetes szövetségesünk, s itt szívesen is támogatjuk most és és mindenkoron. Az ókath. egyházzal vallási és nemzeti hazafias szempontból egyaránt, s itt messze felülmúlja Ehrhardék sok tekintetben mesterkélt s tudóskodó liberális reformkatkoliczizmusát. S ha ők mégis „lényegtelen horetikus mozgalomnak" deklarálják az ókatholiczizmust úgy feledik azt, hogy a Jézus evangéliuma és az istenországa is az első században csekély kis kezdetekből, sőt a reformáczió a mi Marczalink vakmerő és tudatlan állítása szerint „egy lényegtelen theologiai kérdésből" indult ki. Más elbírálás alá esik az ókath. reformmozgalom Németországban és Svájczban a protestantizmushoz való viszonyában. A megigazulás elvét, a melylyel Pál és Luther szerint áll vagy esik az egyház, alig ismeri, írásfogalmát a tradiczióval zavarja össze s egyházfogalma az egyetemes papságot kizáró hierarchiai. Hierarchiája ugyan nem abszolutisztikus és tradicziója ősker. jellegű, az első 8 egyet, zsinati határozatokban gyökerező, de mégis sérti az írás „unica regula et normáját". S aztán szertartásaiban sem vitte következetesen keresztül a reformáczió elvét a kath. egyháziasság dolgában. A szentek és képek tisztelete s a miseáldozat ugyan sokat vesztett az ókath. egyházban a maga pápás mechanikus jellegéből, de azért mégis távol áll a lélekben és igazságban való imádás elvétől. Azzal, hogy az istentiszteleten a haza nyelvét használja, útját találta a néptudat és a népélet megnyerésének. Szóval kath. keresztyénséggel van itt dolgunk a pápás vatikanizmus és a jezsuitizmus mérge nélkül, a melyből azonban hiányzik az evangélium világossága és szabadsága az egyházi tan- és gyakorlat tekintetében egyaránt. Különösen következetlen benne az, bár e tekintetben legújabban némi haladás észlelhető, hogy a tridenti kánonokat elfogadja, de már a vatikáni dogmát nem, holott utóbbi előbbiek rendszerének a betetőzése, Hase szerint „befejezése". A tridenti katholiczizmus épen nem más, mint a középkori egyházi tannak és gyakorlatnak evangélium ellenes szellemben való szentesítése, a melynek betetőzése aztán a vatikáni dogma, a melyben e katholiczizmus „teljesen elkészült". Az mitsem változtat a dolgon, ha a csalhatatlanság dogmáját esetleg a pápa bűntelenségének dogmája fogja követni. 1883-ban halle-wittenbergi egyet, theologus koromban írtam először e lapokban Nippold legújabb egyháztörténete nyomán a német és a svájczi ókath. reformmozgalomról, s azóta is éber figyelemmel kisérem annak tiszteletre és követésre méltó egyházi életét, irodalmát s a német kormányok részéről annak meg nem érdemelt martyriumát. Azóta is mindig bánt, ha némely liberális, de főleg orthodox prot. körök bizonyos rideg előkelőséggel szólanak az ókath. reformmozgalomról, a mivel önkénytelenül is tolják a pápás ultramontanizmus középkori kerekét. Annyi bizonyos, hogy legújabban lelök-