Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-27 / 17. szám

Az elfelejtettek. (A reform, segédlelkószi állás rendezéséhez.) A magyar református egyház alkotmánya alólról felfelé megállapítja minden egyes egyházi szerv feladatát, jogkörét, szórványoktól -— az anyaegyházakig, presbi­térium októl — az országos zsinatig. Elősorolja az egyes egyháztagok, egyházfiak, gondnokok, tanítók, énekvezé­rek, tanárok, lelkészek, e. m. és kerületi jegyzők, ügyé­szek, tanácsbirák, gondnokok és főgondnokok, esperesek, valamint a püspökök jogait és kötelességeit, hatáskörét ós felelősségét, lelkészek és tanítóknál azok fizetését is (osztályba sorozás és a tanítókra nézve a 435. §. a) alatt a rendes, b) alatt a s.-tanító fizetését), azonban nem szól semmit a kapellánusokról, a s.-lelkészekről. Azaz, hogy szól a 33. §. a s.-lelkészekről, a 28. §. a helyettes lelkészekről, valamint a 35. §. c) pontja, a 110. §. említi a szigorú vizsgálatot, 158. §. A) pontja pedig egyenesen a segédlelkészek minősítéséről intézke­dik. — Hát ez nem elég? Nincsenek-e itt körvonalozva a s.-lelkészek jogai, a kik mint segédek a presbitériumban szólás, mint helyettesek az elnöklés és ismét az e. m. közgyűlésen szólás és szavazat jogával bírnak, s meg van mondva, ki minő minősítvénynyel választható? Hát nem tisztában lehet bármely, e pályára lépő ifjú a felől, hogy mi jogok és kötelességek várnak reá? Nem biz a! Sőt nekem úgy tetszik, hogy egyházunk fenmaradásá­nak e jövendő oszlopairól anyaszentegyházunk egészen megfeledkezett. És én helyet követelek nekik az újjá al­kotandó egyházi törvénykönyvben. Kívánom, hogy jogaik ós kötelességeik félreérthetetlenül körül legyenek írva. Kívánom, hogy ha s.-tanítókról az e. törvény a 426, 429, 430, 433, 434, 435. §-aiban részletesen intézkedik, a s.-lelkészekről is gondoskodjék és a theológiát végzett ifjú tisztában lehessen előre azzal, minő munkálkodás az, melynek alapján biztos exisztencziáját felépítheti, elér­heti, s minő intézkedések tétettek arra nézve, hogy addig is, a kor megszaporodott kivánataihoz képest, létét hivatali állásának megfelelőleg fentarthassa. Erről pedig a törvény nem intézkedik, mi több, a tárgymutatóban az egyes egyháztag, az egyházfi, a segéd­tanító (mint népiskolai tanító) rátalál a maga hivatalára, leolvassa onnan jogait és kötelességeit, míg a s.-lelkész ezt nem teheti. Kimaradt a törvényből. A tanítókról vilá­gosan meg van mondva: rendes és s.-tanítók. Miért nincs ez a lelkészeknél? Hol van megírva, hogy minő funkcziók gyakorlatára s ki által jogosítható fel a s.-lelkész; ki alkalmazza; mi a fizetése; mely úton rendelhető el. stb.? Épen nem látszik azért feleslegesnek e kérdéssel egy kissé bővebben foglalkozni s tárgyalni a s.-lelkészek mai helyzetét s állásfoglalását, továbbá azt, hogy szük­séges-e velük a törvénykönyvben foglalkozni és miként? I. Mielőtt a s.-lelkészek mai állapotát, helyzetét tár­gyalnék, pár vonásban futólag történeti vázlatot aka­runk adni. A reformáczió idejében a s.-lelkészi intézmény mai alakjában épen nem található. A lelkészek kötelessége levén a gyermekek vallásos oktatása is (Hercz. Szőll. Kan. 10.), a gyakori prédikálás (vasárnap kétszer és ezenkívül minden héten legalább háromszor u. ott 18.), kénytelenek voltak az iskolákból végzett ifjakat kérni maguk mellé, kiket a püspök engedelmével lehetett alkalmazni s a nélkül máshova sem távozhattak (u. ott 24. pont). Ezek (scola Mesterek) kötelességei a 26. ca­nonban vannak elősorolva, ú. m. az ifjak és gyermekek tanítása és a „templomhoz való czeremóniáknak kiszol­gáltatásában, az mi abban Ő reájok néz", továbbá az ő Pásztorok iránt való tisztelet és engedelmesség, s ke­véssel megelégedés. A pásztorok pedig tisztességes tar­tásról gondoskodni tartoznak, bár voltak már külön díjlevélre meghívott Mesterek is. Ezekből a Mesterekből (recte s.-lelkészek, száraz káplánokból) lettek a lelki tanítók, kik a vizsgálat al­kalmával a vizsgáló atyák ellátásáról gondoskodni tar­toztak. (U. az 29. can.) Ez volt a ref. korabeli állapot. Több-kevesebb változtatással ez a rendszer állandó lett az „akadémikus rectori" intézményben, melyre min­denkor csak végzett theologusok bocsáttattak, leginkább 3 évre, s a kik mindig a lelkészi statushoz tartozóknak tekin­tettek, s mihamar külön díjlevél alapján javadalmaz­talak. Kibocsáttattak a főiskola által, s bizonyítványnyal kellett működésük végén magukat igazolni. Úgyszólván a főiskola kötelékében állottak, de a lelkész ós az egyházmegyei hatóság szoros felügyelete alatt, mint leendő lelkészek. Később, részint a kényelemszeretet, sokkal in­kább a szükség, mely betegség, erőtelenség folytán állott elő, s végre a megszaporodott lelkészjelöltek na­gyobb száma megkívánta, hogy az összes lelkészi funk­cziók végzésére alkalmas lelkészjelöltek, mint tisztán csak s.-lelkészek alkalmaztassanak (a rectorok csak pré­dikálhattak, de a sacramentuniokat ki nem szolgáltat­hatták), a kiknek ez a szolgálat egyszersmind a gya­korló szeminárium helyét pótolta, s egyszersmind jövendő szerencséjüknek is biztos alapja volt. Azonban, a hány egyházkerület, annyi gyakorlat fejlődött ki. Erdélyben a s.-lelkészi intézmény ismeretlen volt a legújabb időkig, bár most is csak inkább feles papok. Ott a theológiát végzett ifjú a számos főiskolában nyert mint köz tanító elhelyezést, kik közt itt-ott felszentelt lelkész is akadt. Magyarországon ellenben kifejlődött a s.-lelkészi intézmény. Rendesen az egyházmegye szinej előtt letett, néhol egy (Dunántúl), máshol két vizsga alapján. Dunán­túl az első vizsga után azonnal felszentelték, másutt csak kibocsátották. Még pedig Tiszáninnen az alkalma­zást adó esperes ajánlatára a szuperintendens, Tiszántúl a püspök engedélye alapján az esperes, Dunamelléken pedig az egyházkerület kebelezte be s időközben a püspök nevezte és bocsátotta ki.

Next

/
Thumbnails
Contents