Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-27 / 17. szám

Legtöbb helyt az egyházmegye bekeblezte. Tiszántúlról ezt nem tudom. Ott magának kellett helyet keresnie, s ha nem talált, vakálhatott. Dunamellék a befogadott káplánokról feltétlenül gondoskodott. Az áilás nem volt kenyérkereset, inkább a szent coetusba befogadás folytán családtaggá válás. Tisztességes élelem, ellátás és e mellett némi apró pénz. („Káplánnak húsz pengőt adtok" énekelte egy dühös káplán-poéta, később legbüszkébb, legvaskalaposabb ellensége minden káplánnak). Inkább gyakorló hely, mint szolgálat, hol a tanuló érzi lekötelezettnek magát a szerető mesterrel szemben. S a mi fő: szolgálata után kilátás a parókhiára, s arra, hogy egykor őt ily módon gyámolítja az újabb nemzedék. Hanem ez a viszony felbomolt. A s.-lelkészek — úgy hitték — supplántáltak a tehetetlen öregeknek, miért is kimondatott a „capellanus non succedit" szigorú törvénye, mely fentartotta magát a papválasztás teljesen szabaddá tóteléig. Az előremenetelnek ez volt a legkedvezőbb kora (s talán a választások tisztaságának is). Az adminisztrátorrá tett segéd legtöbb esetben magának köszönhette, ha pappá nem lett. Dunántúl a legrégibb segédlelkész az egyházmegyében feltétlenül ekklézsiát kapott. Dunarnelléken pedig az egész kerületben a sorrend szerint jutottak administraturához. Lassanként a fizetést is emelték. Dunamellék némi szabályrendeletet is hozott, hogy t. i. a bekebelezett s. lelkész az egész kerületben köteles, helyét hagyva, oda menni, a hova a közhangulat érdekében rendelik, s ha nem ment . . . kiment a kerületből. A kinek a kerület gondoskodása elégtelen volt, az arról lemondott. Keressen helyet maga magának, folyón innen, folyón túl. Ez a szabályrendelet máig sincs eltörölve, csak érvényben tartva nincs. Ilyenformán álltunk a zsinatokig. A zsinatok a káplánokról egészen elfeledkeztek. , A lelkészválasztás helyesbítése végett hozott törvény pedig teljesen új helyzetet állított elő. A régóta szolgált káplán minden reménye összeomlott annál az intézkedésnél fogva, hogy az adminisztrátor úgy a meghívás, mint a pályázat útján való választásból kizáratott. Összetöretett a Dunántúlnak az a jótékony intézkedése, hogy a megürült egyháznak a sorrendben első káplán számára kellett megnyílnia. Az adminisztráturákba most végzett, néha nem is végzett, utoljára kezdő és -— adhoc fakultált — theológus ifjak, félig gyermekek, küldettek és küldetnek. Hát most már kikből válaszsza a gyülekezet, hol keresse a maga papját? Az öregkáplánok. kik a Dunamelléken máig is érvényes rendszabály szerint sorrendben jogosultak az adminisztrátura jobb javadalmára, most azt nem is kérik, mert nem is kapják meg, ha a választhatóságról előre le nem mondanak. Mit tegyenek? Elvonulnak tanítókáplánságokba, megvénülnek, elkedvetlenednek, önváddal kínozzák saját keblüket, hogy éltöket egy hiábavaló törekvésben emésztették el. Az ifjak ellenben alig kerülnek ki az intézetből, s.-tanári, tanári, vagy a rendkívül elszaporodott vallástanítói — eléggé fizetett — állomásokra húzódnak, s megtörténik e miatt, hogy a bénult, elaggott lelkészek minden kisegítő nélkül maradnak; életük a keserűségek hosszú lánczolata lesz, s annak az igazságtalanságnak érzete mardossa keblüket, hogy míg ők ifjú koruk 4—10, sőt több éveit erőtlen lelkészek kisegítésében, 20—40 forint díj mellett töltötték el, abban a reményben, hogy ennek kamatját elaggott vagy tehetetlen korukban egy újabb nemzedék viszontszolgálatában fogják gazdagon megnyerni, most hiába reménykednek, kérnek, követelnek, a jövendő papjai rajtuk nem könyörülnek; vallástanítói kényelmes, s főleg lelkészi ellenőrzéstől nem háborított állásukat semmi kérésre, sőt rendeletre sem áldoznák fel a tartozó könyörület czéljából; holott a keserűséggel elköltözött lelkész helyét két kézzel igyekeznek megragadni, s készek beülni a parókhiába a nélkül, hogy a gyakorlati lelkészetböl — halláson kivül — csak a legparányibb részletet is ismernének; a nélkül, hogy eleven kurátort vagy falusi presbitert akár csak harangozni is láttak volna valaha, hanemha — talán — légáczói alkalmából. Tiszántúl, hol a káplán házalni, szegödséget keresni kénytelen, a káplánszükség beálltával fordítva áll a dolog. Ott — látjuk — nyilvános pályázatot hirdetnek a lelkészek 5—600 korona s teljes ellátással, vagy 1200 s több korona fizetéssel. Mindez azt mutatja, hogy ez az ügy nagyon elfajult, nagyon rendezetlen, s hogy e kérdéssel a legközelebbi zsinatnak sürgősen foglalkoznia kell. Morvay Ferencz, ref. lelkész. TARCZA. A család és a nő hivatása. A család erkölcsi jelentősége. 1. A társadalmi viszonyok 1. Egész napi munkaidő. 2. A nő gyári munkája. 3. A miinkáslakások. II. Erkölcstani elvek. A családi élet fogalma: 1. Természeti közösség. 2. Erkölcsi közösség. III. A társadalom feladata : Az erkölcsi közösség lehetővé tétele. 1. Pihenés 2. A nő hivatása; — nevelés. 3. A lakások az erkölcs védői. A család a legelső és legfontosabb erkölcsi testület. Erkölcsi testület, mert az erkölcs teszi erőssé és szentté. Ha elenyészik ez az erkölcsi törvény, megsemmisül az egész családi élet, mint a fa, melyet gyökerétől elválasztottak. A család az ember erkölcsi lényegének alapja. Itten oltják az ember szivébe azon érzelmeket, melyek az élet küzdelmébe elkísérik. Itten fejlesztik ki az ember azon tehetségeit, melyek e küzdelemre képesítik. Itten fejlődik az ember emberré, Isten fijává. Ha a család elveszti erkölcsi jelentőségót, akkor az ember természetének legszebb virága hervad el: az erkölcsi lényeg, mivelhogy nem kap éltető esőt, harmatot. Az egyes emberekből álló testület a társadalmat alkotja. A család tehát egyszersmind a társadalom alapja. A társadalom addig él, míg a családban életerős alapot talál. Igaz ez a tétel: mondd meg nekem, milyen az országban a családi élet, és én megmondom, milyen annak az országnak társadalma s erkölcse ! Ha a család erkölcsi jellegét elveszti, akkor a társadalom is elvesztette