Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-16 / 11. szám

11. szám. bejőnek, a templomban helyet nem kaphatnak s kénytelenek visszatérni a nélkül, hogy csak egy imát is mondhattak volna. Gondoltam, hogy ezeknek igazuk van, panaszukat meg kell hallgatni. Kimentem egy kereskedőhöz, gondolván, hogy alkalmasabb egyént nem találhatok, informácziók szerzésére. Nagy örömmel fogadott, különösen örült annak, hogy ilyen módon reménye lehet, hogy érdekükben valami fog történni. Megbeszéltem vele a dolgot, kértem, hogy találjon módot arra, hogy azokat a híveket, a kik érdeklődnek e dolog iránt, egy általam akkor kitűzött napra össze hívja. De hová? Van itt egy özvegyasszonynak egy jó nagy terme, a mely most üresen áll, mondotta— abban, ha átengedné, lehetne gyűlést tartani. Elmenteni a nőhöz mindjárt és megkértem, hogy engedje át egy gyűlésre a termet. Szívesen fogadott s megengedte hogy ott gyűlést tarthassunk. A gyűlés napján vagy 150-en gyülekeztek össze s mindannyian örömmel fogadták az imaház állításának tervét. Ekkor meggondoltam az én utaimat s tudtam, hogy ha azt az utat követem, a mit a formák megkívánnak, akkor a szegény Zugló nem fog imaházat kapni. Ekkor igaz, hogy konspiráltam. De, ha szabad így szólanom — az én Urammal, az Úristennel konspiráltam a presbitérium háta megett Mert őt hívtam segítségül tervemnek keresztül vitelére és kértem, mutassa meg nekem, ki legyen az, a kivel szövetkezzem ? Es egyszerre oly tisztán jelent meg előttem Hegedűs Sándorné alakja, hogy nem lehetett félre ismernem, hogy ez az Úr által megjelölt egyén, s a következés megmutatta, hogy nem csalódtam. 0 beszélt, ő tervezett, ő futkározott, ő kombinált, nagy pénzbeli áldozatot hozott: egy szóval csinált mindent, a mit egy lelkes nő, igaz buzgósággal, Isten és egyháza iránti szeretettel csinálhat. Egyszer a férje felvetette a kérdést, a mikor megtudta, hogy miben futkározunk: hogy de hát mit csináltok ti, hiszen a presbitérium nem tud erről semmit? Nem baj, mondotta a neje, ne aggass te nekünk azzal a presbitériummal! No csak aztán baj ne legyen miatta, mondotta Hegedűs. Mikor már annyira haladt a dolog, hogy fait accomplival állhattunk elő, akkor menteni a főgondnokhoz pártfogását kérni. Ki kérdezte az egész dolgot, de szemrehányást nem tett. Soha egy pillanatig sem jutott eszembe megbánni azt, a mit Zugló érdekében tettem. Kezdetben csak egy teremben tartottunk istentiszteleteket, a melynek felszerelésében és az istentiszteletek tartásában, valamint később a templomalap növelésére rendezett hangversenyek körül fölmerült sokféle dolgok végezésében, mondhatnám jobb kezem volt Keresztesi Samu, a ki valódi lelkes buzgósággal fáradozott az ügy sikerre juttatásában. Végre állott a templomunk. De baj volt, hogy a város megígérte ugyan a templomhoz vezető útnak megnyitását, mégis egész mostanáig elmaradt, a mi nagy akadályul szolgált, mert csak kerülővel lehetett a templomhoz hozzáférni. De most már hozzáférhető s ennek a mondhatnám, pusztai népnek nagy jótétemény, hogy nagy fáradság s hosszú út nélkül templomba járhat. Mikor ez megvolt, panaszszal jöttek a kőbányaiak, hogy ime a zugióikat templomhoz segítettem, érettök pedig nem teszem meg. a mire kértek. Hatalmasabb kezek vették ki az ügyet a kezemből, mondottam, én most már nem tehetek semmit. Azután jöttek hozzám a kispestiek, kérve, hogy vegyem ezt a szórványt a pártfogásom alá; mert ha nem lesz, a ki gondol reánk, elenyészünk, elveszünk. Kérdeztem, hogy vannak, hányan vannak, menynyire van az a Kispest, hogy lehet oda eljutni? Kőbányához van legközelebb. Megígértem, hogy kimegyek hozzájuk, addig is a kőbányai segédlelkészt bíztam meg, hogy keresse fel őket és mondja meg, hogy vannak. Ekkor még Szabó Aladár volt Kőbányán vallástanár, a kinek mondani sem kellett, önként felkereste az ilyen evangélium után szomjuhozókat, s tőle hallottam az első informácziót róluk. A ki természetesen úgy festette őket, hogy elhanyagolni Isten ellen való vétek lenne. Felhívtam a kispestieket, hogy kérvényt adjanak be a presbitériumhoz, hogy őket vegye gondjai alá. Az egyháztanács, a mely sohasem zárkózott el |a segélynyújtás elől, ha ezt hitrokonaink kérték, kiküldötte velem Pordán Imre egyháztanácsost. Én abból az elvből indulván ki, hogy segíts fiam magadon, az Isten is megsegít, — minthogy az egyháztanács megbízott azzal is, hogy a szükséges segélyösszeg felől is tájékoztassuk az egyháztanácsot, szerződést kívántam kötni a kispestiek és a pesti egyháztanács között, melynek értelmében a kispestiek szedjenek maguk között egyházi adót s annak 60%"át adják be a pesti egyház pénztárába, melynek fejében viszont a pesti egyház gondoskodik a gyermekek vallástanitásáról és minden harmadik, esetleg minden második vasárnap istentisztelet tartásáról. Látni való, hogy itt az intenczió a mi részünkről az volt, hogy a kispestieket szoktassuk az egyházi adó fizetéséhez, mert magának a vallástanitónak 100 forintot űzettünk (helybeli tanító volt), és ezenkívül a kőbányai káplánnak volt kötelessége az istentiszteletek tartása, melyért csakhamar kérte, hogy vallástani óráinak a száma leszállíttassék. Míg a pesti egyház a Kispesttel kötött szerződés pontjait lelkiismeretesen megtartotta annyira, hogy utóbb már megszaporodván a hívek száma, másik Vallástanítót is kellett űzetünk : a kispestiek hol fizettek, hol nem, s a mikor fizettek is, a 40 frtot nem haladta meg. E közben egy párszor megjelentem Moody missziói lelkész úrnak az Erzsébet-körúti imaházban tartott istentiszteletein, s látván, hogy híveink mennyire érdeklődnek iránta: megkértem Moody lelkész urat, engedné át nekünk vasárnaponként az Erzsébet-körúti imatermet esteli istentiszteletek tartására. Meg akarnám kisérteni, hogy híveink miképen fogadnák ezt ? Készséggel átengedte S alighogy a mi közönségünk megtudta, hogy vasárnaponként este itt istentiszteletet tartunk, tömegesen látogatták az imaházat, úgy hogy egy pár év múlva nem fértek meg, hanem nagy része kivül szorult. Ekkor láttam, hogy ezen a dolgon segíteni kell. Megbíztam tehát az egyik pénzszedőt azzal, hogy keressen nekem, nem messze az Erzsébet-kőrúttól, de inkább kifelé mint befelé, egy imateremnek való helyet. Talált is a Rózsa-utczában, özv. Izsóné házában. Felkerestem az Úrnőt, megtekintettem a termet, megfelelőnek találtam s alkuba bocsátkoztam. Mikor láttam, hogy több engedményt nem nyerhetek, kijelentettem, hogy az egyháztanács elébe fogom terjeszteni. Az egyháztanács megértvén, hogy egy már kész csoportnak más istentiszteleti helyiségbe való áthelye-22