Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-05 / 1. szám

beszédek az eredeti szerzők felfogását tükröztetik vissza, akkor épen nem mondhatjuk el róluk azt, a mit Molnár Albert állít az ajánlásban, hogy „nemcsak tudatosabbak, de hívőbbek is" ; sőt ellenkezőleg azt kell mondanunk ő vele, hogy „nekünk nemcsak több gondolatra, de több hitre is szükségünk van". De akár az eredeti szerzők felfogását tükröztetik fel e beszédek, akár Jancsó Sándorét, mindenképen azt kell mondanunk, hogy azok nemcsak hogy nem építők, hanem épen destruktív hatásúak. A Jézus Krisztus szerintük „egyszerű ember" (41.1.), „a nép egyszerű fia" (42. lap), messiási öntudata: fejlődő és csak a megkisértetések által megtisztuló (57— 58. lap), áldozata csupán arra szolgál, hogy engedelmességét megbizonyítva az Atyával szemben (51—591), megbizonyítsa a világ iránt érzett szeretetét (60. lap) és megbizonyítsa tanítása igazságát (59- lap); áldozatának eredménye pedig csak abban nyilvánul, hogy megmutatta nekünk azt az utat, a melyen haladva Istenünkkel békességben lehetünk (52. lap), hogy vére megtermékenyítette az érzéketlen szivek fogékonytalan, durva talaját (57. lap) és hogy látva szeretetének mélységét és teljességét, viszonszeretetet keltsen lelkünkben (60. lap). E beszédek Krisztusában tehát nem áll előttünk több, csupán egy, a legnagyobb áldozatra is kész és az Isten akaratában, bár nehéz harczok után, megnyugvó, szeretettel teljes ember, a ki önfeláldozásával nem tesz egyebet, minthogy megmutatja az Isten akaratában való feltétlen megnyugvást, az engedelmességben rejlő Istennel való békességet, az emberszeretetet és a meggyőződéshez való törhetetlen hűséget. De vájjon ez a Krisztus-e az/

a ki a keresztyén hitnek és a keresztyén anyaszentegyháznak változhatatlan és örök fundamentuma lehet? Vájjon támaszthatunk-e élő hitet, ha az ő önfeláldozásának csupán csak szubjektív hatásokat tulajdonítunk, az objektív váltságot pedig teljesen kilökjük igehirdetésünkből? Nem; jancsó egyházi beszédeinek Krisztusa nem a mi református hitünknek s nem az új testamentumnak a Krisztusa, hanem az unitárius dogmatikáé. S hogy ez a Krisztus s az ilyen Krisztust tanító egyházi beszédek építők lehetnének, azt a leghatározottabban tagadjuk De nemcsak a Krisztus személyét és váltságmunkáját tekintve ilyen raczionálisak, unitáriusak és szűk felfogásúak Jancsó beszédei, hanem a mennyországot, a Szent Lelket, az egyház lényegét és hivatását és a keresztyéni élet természetét illetőleg is. A mennyország, az atyai hajlék, a hova menendők vagyunk, szerinte „a végetlen világűr" (81. lap); a Szent Léleknek az apostolokra való kitöltetése „csak csekély mértékű külső behatás, csupáu a szélnek egy gyönge fuvalma" (97. lap.); a különböző nyelveken szólás csupán az apostoli igehirdetés bátorsága és lelkesültsége (98. lap.); a keresztyén vallás csupán „szent érzület" (106, 107.); a keresztyén egyház hivatása csupáncsak a szent érzület fentartása es apolasa (1UY. lap.); a keresztyeni elet csupán magabaszállás, bűnbánat és alázatosság (186, 187 lap.). Ezt az igehirdetést hallva újra feltehetjük a kérdést, vájjon az „Ige" hirdetése-e ez? Vájjon a „végetlen világűrön" kivül nem tanít-e meg bennünket az „Ige" Isten szellemi és erkölcsileg tökéletes világára, a mely nem egy a világűrrel, hanem annak felette áll és mint „Isten országa" áll előttünk a Krisztus, „az élő Istennek ama Fia" tanítása szerint? Vájjon az „Ige" szerint a Szent Léleknek kitöltetése csupán a szélnek egy gyönge fuvalma, s nem realitás-e, a mely az apostolokat oly dolgokra képesítette, a mit semmiféle lélektani okoskodással ki nem magyarázhatunk ? Vájjon a különböző nyelveken szólás csak egyszerű lelkesedés és, megmagyarázhatatlanul támadt bátorság ? Vájjon a keresztyén vallás nem volna egyéb, mint szent érzület, s a Krisztus anyaszentegyházának nem volna egyéb feladata, mint csak hogy ezt az érzületet fentartsa és ápolja? Hát akkor hol marad a „szeretetben munkát hit", s hol marad az egyháznak a szeretetben, a könyörületben és a hitetlen világ megtérítésében való hivatása? Igen raczionális és igen szűkkörű tehát Jancsó Sándor egyházi beszédeinek felfogása a fundamentális keresztyén igazságok tekintetében. Sőt van egy beszéde (a XXIX. számú), a mely Isten büntető igazságszolgáltatása tekintetében a leghatározottabb ellentétbe kerül nemcsak a biblia tanításával, de magával a vallástól független biologiával is. Ez a beszéd a leghatározottabban megtagadja annak lehetőségét, hogy a szülők gyermekeik szomorú sorsának okozói lehetnének. Hát akkor hogyan magyarázható meg, hogy a nemi kicsapongások által fertőzött szülőknek miként születnek testileg és lelkileg nyomorult gyermekei ? Miként magyarázható meg az az átöröklés és az az „eredeti terheltség", a mely ma napság oly bő szerepet játszik az orvosi tudományban és a büntető judikaturában? S tovább menőleg, ha tagadja Jancsó, hogy a szülők okozói lehetnének gyermekeik szomorú sorsának, hát akkor vájjon hogyan magyarázza meg hallgatóinak az eredendő bűnt, s Pál apostolnak Róm. 5 : 12. versét, a mely szerint egy ember, az első emberpár által jött a világra a bűn és a bűn által a halál? Ilyen raczionálisak, unitáriusak Jancsó Sándor egyházi beszédei tartalmi tekintetben és pedig épen azok a beszédei, a melyekben a keresztyén hit fundamentális igazságainak hirdetését várnánk. S ha már most, összevetve mind a külső forma; mind a belső tartalom tekintetében való kifogásainkat, azt a kérdést vetem fel, hogy vájjon nyert-e prédikácziós kötetével a magyar egyházi beszédirodalom?— fájdalommal, de habozás nélkül ki kell mondanom, hogy bár vannak a kötetben értékes, mélyreható fejtegetés ű beszédek, de a használhatóság és az építés czélját tekintve nyereséget benne nem látok, s ismertetésemet csak azzal végezhetem, a mit Molnár Albert mond a kötet ajánló soraiban : „Predikáczióinknak szilárd gon-