Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-17 / 46. szám

tuclok abban felfedezni, hogy pár év alatt negyvenötven, vagy annál is több értekezés hangzott el különféle tárgyakról. (Hogy a sok beszéd szegénység, mi is aláírjuk; mert sok beszéd mögött vagy a szellemben vagy a buzgóságban való szegénység és a nem akarás lappang. De hogy a lelkészi értekezletek és az azokon elhangzott felolvasások nem hoztak volna áldást, azt semmiképen sem írjuk alá. Ha valami pezsdiilés látszik egyházi életünk terén, abban óriási részük van ez értekezleteknek és a felolvasásoknak. Gondoljon csak végig szerző a vértesaljai egyházmegye lelkészi értekezleteire s azok eredményeire, s hiszszük, hogy maga is el fogja ismerni, hogy ezen állításával túlzásba ragadta magát. Szerk.) Mert az idők, a melyben élünk, nehezek. Úgy nézem az én gyenge ítélő tehetségemmel, hogy az egész közelebbi évszázad lepergése alatt nem voltak ilyen nehéz idők. Azt csak mellékesen hozom fel, — mert nem ebben van a főbaj, — hogy az egyházpolitikai törvények életbe léptetése a mi egyházunkra káros eredményű. Pedig azoknak a megalkotásában s diadalra juttatásában a magyar protestáns világ igen hatalmas tényező volt, azzal a férfiúval élén, kinek haló porának csak pár hónappal előbb vetett ágyat a nemzet áldása. A mi oltárainkon mindig kiváló kultusz tárgya volt a lelkiismereti szabadság. Szeretjük emlegetni nemcsak, hanem követni is az apostol tanácsát: „A szabadságban azért, a melylyel minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét ' magatokat szolgálatnak igájával". (Gal. 5, 1.). A szabadság szent jelszava közel 400 év óta ragyog a mi evangéliumi vallásunk zászlóján, és mégis, az én gyenge felfogásom szerint, az a vége láthatatlan és határtalan szabadság, mely a felekezetnélküliség mezejéig terjed, nem nekünk való; olyan amerikai íze van. Ilyen messzire nyúlván ki a törvényhozás, természetes, hogy a közelebb eső 1868-iki vegyesházassági törvényt is feloldotta, a mely pedig nekünk védő bástyánk volt a hatalmas róm. katholikus klérussal szemben. Most aztán jajgatunk, hogy az, a mit kaptunk, kevesebb annál, a mit elvesztettünk; vagy hogy nem is kaptunk semmit. De még ez a kisebb baj. Nem ezért nehezek az idők felettünk, hanem főleg azért, mert a vallás a mi napjainkban hátrább vonult az emberi kedélyben, és a törekvések legnagyobb részének czélja a személyes élvezet. Az önszeretet aranyborjúja az az istenség, a melyet a legtöbben imádnak. A rangnak minden jelentősége, ambiczió, pénzkaparás, tisztességesség — igaz, vagy hamis — a fő ösztön, mely a társadalmat mozgatja s a fő erő, mely összetartja. A vallásosság a benső embernek, a szívnek és léleknek ez a nemes növénye nem is csoda, ha elcsenevészedik a kapaszkodók, faiseurök, poseurök, anyagi élvezetek után sóvárgók e korában, melyen a sivár önzés bélyege ül; a mai megromlott levegőben, melynek tartalmából a nemes, fenkölt eszmónyiesség erkölcsi élenye mindinkább kifogy, s lenéző gúnymosolyok kíséretében említtetik, és tiszta aethere helyett csak fojtó, poshadt széngőz marad. Mert, ilyen a korszellem, akármennyire átkozzuk is; de ez megvan, valóság. Hogy azután az ember teremti-e a korszellemet, vagy a korszellem gyúrja-e az embert: azon vitatkozzanak a filozófusok, de azt állítani, hogy ennek főképen vagy épen kizárólag a papság az oka: józan gondolkozással nem lehet. (Kétségtelen, hogy korunk igen anyagias s hogy a Mammon az istene igen sokaknak. Kétségtelen az is, hogy ezt az anyagias irányzatot a korszellem magában hordozza. De hogyan vált a korszellem ilyenné? Úgy, hogy leszakadt az érzéki és bűnös emberi természetről az a fék, mely a világi javak becsülése tekintetében a helytelen útra téréstől megóvhatná. Ez a fék a Krisztus evangéliuma. Hogy ez hogyan szakadt le a mai emberiségről ? — ez a nagy kérdés. Mi úgy tudjuk a keresztyénség történetéből, hogy a míg bátran, erőteljesen, megalkuvás nélkül hangzott az evangélium, addig a keresztyén világ szelleme nem volt anyagias; sőt a keresztyénség nemes, ideális szelleme képes volt átalakítani még az anyagiságba elmerült pogány világot is. Adjuk tehát vissza a világnak az evangélium megnemesítő erőit, s majd megfog változnia korszellem is, s másoknak fognak neveltetni általa az emberek is. (Szerk.) A mi nemzedékünk nem az első, a mely tanuja annak, hogy a népességek mint erkölcstelenednek el a gazdagodás vágyától. Mert a mi időnknek, illetőleg a benne élő emberiségnek az a hitvallása, a mit a latin költő úgy fejezett ki, hogy: „rem facias rem, si poteris recte, sinon: quoquunque modo rem". = Pénzt szerezz, ha lehet, tisztességesen; ha nem : akármi módon, csak pénzt szerezz. A szertelen nyereségvágy, a mely az élet minden erőit abszorbeálja, az erkölcsi sülyedes útját egyengeti s egyben a vallásosság elhervasztója. Azért nehéz idők ezek, a melyekben élünk, főleg ránk papokra, mert tőlünk várja, sőt követeli a dolgok okait nem sokat fürkésző világ, hogy változtassunk ezeken az állapotokon. Hogy állítsuk mi vissza az erkölcsi rendet, s a mit félszázad léhasága rontott a szivek és lelkekben, azt mi tegyük jóvá 2—3 év alatt. A kívánság esztelen és nem indokolt. (Hogy a korszellem és a mai megbomlott erkölcsi rend 2—3 év alatt? nem alakítható át s nem hozható rendbe, az igaz. Nem is kívánja ezt a lehetetlen munkát senki sem a lelkészektől. De azt igenis, hogy a jövendő papi generáczió számára megtörjék az utat. Ha a Krisztus és az apostolok is ] .egoldhatatlan feladatnak látták volna a világ újjászülését, bizonyára nem fogtak volna hozzá a nagy munkához. Az apostolok azonban, bár csak tizenketten valának, mégis hozzáfogtak, s az a tudat, hogy nem fogják megérni a diadal napját, egy cseppet sem lankasztotta meg őket szent küzdelmükben. Nem szabad annak minket sem meglankasztani. Ha hozzá nem fogunk a világnak az evangélium által való újjászüléséhez, bizonyára nem fog újjászületni sohasem. Mi csak a jövőnek dolgozhatunk; utódaink szedik munkánk gyömölcsét; de azért a hűséges munkálkodás nem kevésbé szent kötelességünk, mintha annak sikerét magunk láthatnánk meg. Szerk.) Mert mink is ebben a korban élünk s a pénznek fölöttébb való szerelme, időnknek ez a nyavalyája, velünk is közös. (Ez a nagy baj, a kardinális baj, s ezért nem tudunk úgy küzdeni, mint kötelességünk volna. Orvos! gyógyítsd meg önmagadat! Szerk.) Mikor régi tanuló társak után tudakozódom, a kiktől jó egynegyed százada szakasztott el és hordott messzi földre sorsom, nem egyszer hallok ilyen választ: Ah! X. vagy N. . . szerencsés ember, boldog ember, gazdagon nősült, fogatja van s már ennyi meg ennyi földet szerzett. Tehát hogy fogaton jár valaki s földeket szerez, ebben áll az igazi boldogság a mai felfogás szerint, még a papi státusban is. Világos, hogy Jézus Krisztus egészen másban kereste és találta az igazi boldogságot; megolvasható az ő hegyi beszédében. Sőt a kik ezt a hegyi beszédet magyarázva tanítják: a professzorok világában is évről-évre fizetésfölemelós követelése lepi meg, vagy talán meg sem lepi — a fentartó testületeket. (Erre az oldalvágásra, a mely kétségtelenül a budapesti theol. akad. professzoraira irányul, csak azt jegyezzük meg egész higgadtan, hogy azok a professzorok épen nem