Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-03 / 5. szám

Ebben a vallásos katholiczizmusban gyökerezik a pápaság, ebhez tartozik az a maga vallásos oldalát tekintve. Nem szándékom ezeknek az igazságoknak beható történeti tárgyalása, de ki kellett azokat mondanom, hogy álláspontomat és felfogásomat eleve tisztázzam. Egy oly tekintélyes hatalom, a milyen a pápaság, a maga ezer esztendó'n túl terjedő életével, az emberiség külső és belső fejlődésére természetszerűleg óriási befolyást gyakorolt; más szóval a pápaság közművelődési határa mérhetetlen nagy. Könyvem a pápaság e közművelődési tevékenységének fontos és mélyreható hatását fogja feltárni. Ez által a társadalom és a művelődés történetéhez szolgáltat adalékokat; de tulajdonképeni ez élj át mégis nem a közművelődési, hanem a dogmatika vallási téren éri el, a mennyiben kimutatja, hogy a pápaságnak amaz igénye, hogy isteni intézménynek tekintessék, jogosulatlan és semmis. Rengeteg sokat összeírtak már a pápaság ellen, vaskos foliánsokat és könnyed röpiratokat egyaránt. S ez csaknem mind dogmatikus fegyverekkel harczol, a pápaságnak írásellenességét bizonyítgatva. De én nem hiszem, hogy ez az út valaha czél hoz vezet. Mindenesetre tény, hogy a pápaság írásellenes, mert Krisztus sem ezekkel a szavakkal : „Te vagy Péter, e kősziklán építem fel anyaszentegyházamat", sem ezekkel: „Legeltesd az én nyájamat" a maga vallása számára sem a pápaságot, sem egyáltalán semmiféle más vezető és uralkodó központi hatalmat nem alapított, már csak azért sem, mert a Krisztus vallásának egyáltalán nem volt szüksége tagolt társadalmú egyházzá válnia. Krisztus nem határozta meg módját, hogy a kik híveivé és követőivé szegődtek, mi módon alakuljanak külső közösséggé, hanem a keresztyénség is, mint legemelkedettebb vallás, az emberi méltósághoz illő vallások lényegileg egyéni természetének megfelelőleg az egyeseknek teljesen szabad csatlakozásán és társulásán alapszik. l)e meg kell engedni, hogy a kik a keresztyén vallás egy külsőleg szervezett tagozatának isteni szerzését vitatják, t. i. a pápaság hívei és védelmezői, Krisztusnak imént idézett szavaiban — persze felszínes felfogással — igen hatalmas látszólagos támaszra találnak, különösen akkor, ha e szavakat a történeti hagyomány némely tényével kapcsolatosan veszik tekintetbe. Ugyanis igen korán, legkésőbb már a harmadik század első felében megkezdette a római egyház elöljárója ama czélnak munkálását, hogy a többi gyülekezet között, illetve fölött kiváló állást foglaljon el. A római püspök ez állását századok egész sora emelte és erősítgette, mígnem sok küzdelem és harcz után végre pápasággá nőtte ki magát. A római püspöknek pápává létele sem isteni akaratra, sem Péternek ú. n. utódságára vissza nem vihető, mert ez, még ha volt is Péter valaha Rómában, bibliailag is, történetileg is tarthatatlan állítás. E kifejlődés „igazi alapját a császári Róma központi hatalmi helyzete képezi. A római gyülekezet elöljárói Rómának ezt a hagyományos politikai világhatalmi állását szerencsés külső körülmények által is támogatva a pápaság lassú megalkotására ügyesen kihasználták. E folyamatban azonban minden emberi és semmi sem isteni". De a pápaság igen korai kialakulása tény, s e tény bőlnem nehéz hidat verni amaz írásszavakig: „Te vagy Péter" és „Legeltesd az én nyájamat". Annál könnyebb pedig ez, mert az első keresztyén századok sok tekintélyes írója hordot követ a hídhoz egy-egy mondásával. S így egyesül aztán a katholikus ember szemében a pápaság isteni voltának dogmatikus bizonyságául az írás és a hagyomány. A pápaság e helyzete ellen minden harcz igen fáradságos, vége láthatatlan és kilátás nélkül való. Történhetnek kirohanások, oldaltámadások, rohamok, de a mi e támadásokkal szemben áll, az egyház isteni tekintélyének bástyája, csaknem bevehetetlen. Ez isteni tekintély hatalmáról és jelentőségéről a nem katholikus köröknek még csak sejtelmük sincs. * A mit a „csatlakozhatlan egyház" tanít, igazság; őt illeti az írásnak korláttalan értelmezése; tanításában nem tévedhet, S e mondások nem holmi tantételek, elméleti igazságok csupán, hanem valóság és élet, a mi átment a kath. embernek a vérébe. Mielőtt a kath. gyermek ezeket az iskolai vallásoktatásban tanulná, a szülői házban sokkal hathatósabb módon már rég tényiil fogadta el. Ha igaz a mondás, hogy az ember az anyatejjel szí be valamit, akkor ez a pápaságban és az egyházban való hitre vonatkoztatva első sorban a kath. családokról áll. Ezért az egyház szavait dogmatikus okokkal akarni megdönteni teljesen kilátástalan vállalkozás. Ha egyszer áll — s a kath. ember fejében és szivében milyen erősen áll! — hogy az egyháznak minden írásértelmezése dogma, azaz kétségtelen, abszolút isteni igazság, akkor hasonlókép áll az is, még pedig ép oly megdönthetlen igazságképen, hogy az íráshely dogmatizált értelme ellen irányult minden dogmatikus ellenérv és támadás már eleve is tévedés. Az egyház azt tanítja, hogy azzal az idézett íráshelylyel Péter apostolban az Úr a pápaságot megalapította, tehát az így is van. Ennek a hitnek bizonyosságát és szilárdságát semmiféle exegezis, semmiféle filozófia, semmiféle archeológia s általán semmiféle kritika meg nem dönti. Másként állunk a történettel. Amaz ismeretes mondás: magistra veritatis história: a történelem tanítja az * Itt a szövegben a következő mondat áll. melyet azonban szándékosan kihagyok, mert oly íráshelyet idéz, a mely tulajdonkép nem íráshely, legalább a kezeink közt lévő görög szövegek és azokból készült fordítások szerint: Az írásnak ama mondása: A lei nem hallgatja az egyházat, olyan legyen előtted, mint a pogány és mint a czégéres bűnös, — szószéra helytelen értelmezésben a kath. egyház körében folyton-folyvást tényeket teremt". — Úgy látszik, hogy itt Hoensbroech a római egyház valamely elfogadott szövegét használta vagy pedig valami egyházatyának, esetleg jezsuitának a mondása esengett a fülében mint a szentírás szava.