Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-03 / 5. szám

ós a nem kellő körültekintéssel megalkotott törvények. Hogy leszünk tehát a zsinattal? Ki s mikor fogja annak fontos tárgyait előkészíteni? S mikor tarthatjuk meg: azidén-e vagy a jövő esztendőre, vagy még csak azután ? Egyházunk legfőbb kormányzóit, különösen pedig az előkészítésre törvény szerint hivatott konventet egyenesen felhívjuk, hogy mindezek felől legközelebb tájékozzanak bennünket. Nagy, életbevágó kérdések várnak megoldásra. Ne késlekedjünk azért, hanem fogjunk a munkához. Egyházi közigazgatásunk mellett úgyis nehézkesen halad minden fontosabb ügy megoldása ; idejében kell tehát megkezdenünk valamit, ha a kellő időre megfelelően elő akarjuk készíteni. Nagy bajnak és mulasztásnak tekintjük, hogy a konvent e tekintetben még semmit sem tett, mert ha elgondoljuk, hogy a javaslatoknak mennyi retortán kell keresztülmenniök, igazán két évnél előbb nem látjuk összehívhatónak a zsinatot. A konvent kiküldi mondjuk legközelebb a zsinati előkészítő bizottságokat ; azok munkálataikról jelentést tesznek a jövő évi konventnek ; a jövő évi konvent leküldi a munkálatokat a kerületekhez, a kerületek az egyházmegyékhez; ezek egy év mulva visszaterjesztik azokat a konventhez, — summa summárum három esztendő, vagy ha e hosszú körfutást rendkívüli gyűlésekkel a lehetőségig megrövidítjük is: két esztendő. De van-e nekünk jelen helyzetünkben csak ennyi veszteni való időnk is? Nem ég-e lábunk alatt a föld, — nem látjuk-e sorvasztó bajainkat, s nem kellene s nem kellett volna-e azok orvoslására sietnünk, a míg nem késő? Bizony ez az elkésés is szomorú bizonyságot tesz a mellett, hogy egyházi közigazgatási testületeinkből kiveszett a lélek s az egyház létérdekei magasabb felfogásának az érzéke. Csak, mint a malom, leőrölték az adminisztráczió mindennapi sz araz materiáját, de a jövő nagy feladatait kitűzetlenül ós előkészítetlenül hagyták. De e méltó panasz nemcsak a hivatalos organumokat illetheti, hanem ép oly jogos az egyháztársadalmi közéletünkkel szemben is. Innen is lamentácziót hallunk, onnan is, ha privátim beszélgetünk. Ezt ez szorítja, amazt amaz; ez ezzel nincs kibékülve, a másik amazzal; ez ezen kívánna változtatni, amaz amazon ; ez ezt tartja megoldandónak, amaz amazt, — de a privát beszélgetésen kívül van-e mincle lamentácziónak hangja,akár az egyházi sajtóban, akár a nem hivatalos jellegű egyházi vagy lelkészi értekezleteken? Magával a zsinattal s annak előkészítése kérdésével, lapunkat kivéve, nem foglalkozott még egyetlen egyházi lap sem. Olyan kérdések ós tárgyak, a melyek zsinati megoldásra várnak, nem traktáltatnak hasábjaikon, s az egyházi ós lelkészi értekezleteken hangzik minden egyéb, csak azok nem, a melyek most reánk nézve a legégetőbbek, legsürgősebbek s a melyeket a zsinatra kellene előkészítenünk. Nagyobb gyülekezeteink papjai, talán azért, mert őket nem szorítja a bakancs, vagy mert leköti őket a végetlen adminisztráczió: nem szólnak semmit; a kis gyülekezetek papjai figyelmét pedig egészen abszorbeálja a kongrua mikor és miként megkapásának a kérdése, — s így csak elsuhan felettünk az idő, a nélkül, hogy azokról is elmélkednénk, Írnánk, vitáznánk, a melyek igazán megtartatásunkra valók. Ránk ragadt az egyházi élet terén is a politikai élet ama kényelmes elve, hogy mindent a kormányon állóktól várunk. Az alulról való kezdeményezés régi protestáns szokása egészen kiveszett közülünk; de meg is boszulja magát rajtunk. Mi alulállók felfelé tekintünk s onnan várjuk a kezdeményezést és a megváltatást; a felülállók pedig, nem hallván szavunkat és kívánságainkat, s azt hivón, hogy nincs is semmi bajunk és semmi igazítani való : szép csendesen adminisztrálgatnak, minden magasabb, messzebb tekintő s a jövőre is kiható programm nélkül. Nemrég fejtegettem, hogy ez a csendes semmittevés, ez a programmnélküliség volt mai tespedt egyházi életünk ós sokféle bajaink egyik szülőoka. Azért nem is kívánom azt újra bizonyítgatni. A ki elfogulatlanul ós komolyan szemlélődik helyzetünk felett, igazat fog nekem adni. De tisztelt olvasóm, ha százszor azt mondod is, hogy nekem igazam van, az engem nem boldogít, mert az a mi szeretett anyaszentegyházunkat meg nem tartja. Igaz ugyan, hogy az önbeismerés a legelső lépés a megjavulásra ; de ha csak eddig haladunk, ezzel egyházunk megtartására ós új életre keltésére még nem tettünk semmit. Nemcsak beismerni, hanem új életre s az új életben odaadó munkálkodásra van szükségünk, ha fenn akarunk maradni. Ne csak azt konstatáljuk tehát, hogy zsinatunk előkészítésével elkéstünk fent és alant, hanem fogjunk is neki a munkának ós dolgozzunk azon, hogy a zsinat minél előbb megtartható legyen ós ne hagyjon megoldatlanul egyetlen egy fontos kérdésünket sem. Egyetemes konventünk tegye meg legközelebbi ülésén a szükséges előkészítő lépéseket, az egyházi közélet pedig hozza felszínre s tárgyalja meg mindazokat a kérdéseket, a melyeket a zsinat által megoldandóknak ítél. Ez az utóbbi előkészítés conditio sine qua nonja az elsőnek ; mert hasztalan küldi ki a konvent előkészítő bizottságait, ha