Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

ívre terjedő vastag könyvet írt! Az egész történeti anyag a mit e vastag könyvben nyújt, ennyiből áll: „Határozottan állíthatjuk, hogy prédikáczió is tartatott, habár erről irodalmi termékek nem tesznek is tanúságot" (14.1.), „Fel nem tehetjük, hogy a rendes állapot az lett volna, hogy a magyar püspökök nem prédikáltak" (57. lap.), „Nincsenek ugyan a XL és XII. századból honi emlékeink ; de ha tekintetbe veszsziik a külföldi állapotokat, joggal mondhatjuk, hogy a honi prédikácziók is homiliák voltak, . . . s a homiliák mellett még katekhetikai beszédek is lehettek gyakorlatban (119. 1.). Végül „nézzük most részletesen egy ilyen prédikáczió szerkezetét!" Enynyi anyag kiszélesedik 27 íves könyvvé! Ha nekem kellene e tárgyról írni, csak ezt írnám: „Verbőczi a históriával megegyezőleg azt írja. hogy a magyar nemzetet nem az apostolika prédikáczió térítette a ker. vallásra, hanem a király, s ha tekintetbe veszsziik, hogy a prédikáczió a régibb keresztyén népeknél is épen abban az időben állott a sülyedtség legalsó fokán, a mikor a magyarok a ker. vallást bevették, annyira, hogy csaknem úgy szünetelt nyugaton is, mint a keleti egyházban; és ha e mellett tekintetbe veszszük még azt is, hogy akkor a prédikáczió nyelve az egész nyugati egyházban a latin volt, magyarul tudó keresztyén pap pedig azon időben egy se lehetett: a Verbőczi feljegyzését bátran szerkeszthetjük úgy is, hogy Magyarországon a térítés prédikálás nélkül folyt. Ebben nincs semmi példátlan dolog mondva, mert ez abban az időben általános szokás volt a nyugati egyház területén; a keresztyénséget „armatus apostolok" terjesztették más népek között is, s nem prédikátorok. Azonban lehetségesnek, sőt talán még valószínűnek is tarthatjuk, hogyha az első évtizedekben nem is, de később néha prédikáltak is, de semmi esetre nem gyakran, mert a prédikálás abban az időben az egész nyugati egyházban a ritkaságok közé tartozott; Magyarországon pedig a keleti egyház szomszédságába valamint egyebekben, úgy alkalmasint a prédikálás ügyében is éreztette a hatását, s így alkalmasint nem tévedünk ha felteszszük, hogy a magyar kath. egyházban még kevesebbet prédikáltak, mint egyebütt Megerősíti e feltevésünket az a nagy erejű tény, hogy ezen egész ötszáz évről se prédikátor neve, se prédikáczió nem maradt fenn egy sem, a mire egy nyugati nemzet se mutat példát rajtunk kivül; ellenben ez a tény a keleti egyház minden népével közös. Különösen nem tehetjük fel azt, hogy a magyar püspököknél akkor a prédikálás a rendes állapot lett volna; mert hiszen a magyar püspököknek később se volt soha szokása a prédikálás, és ma is akárhány élő püspököt ismerünk, a ki püspöksége alatt soha szószéken nem állott; azon harczos időkben pedig Magyarországon nem is theológusokat és papokat szoktak püspökké nevezni, hanem többnyire világi nagy urakat és hadvezéreket (néha kis fiucskákat is), a kik bizonyosan se prédikálni, se misézni nem tudtak. Igy állván a dolog: hiában szeretnők megmutatni egy régi magyar prédikáczió szerkezetét, mert ilyen nem létezik. Valamely külföldit megmutathatunk ugyan; de mi magyar históriát irunk, s ha ezek daczára is egy vastag könyvet írunk a semmiről: az csak visszaélés a tudomány szigorú komolysága ellen". Engem, a ki az egyházi ékesszólás történetében nem vagyok egészen járatlan, ez a könyv nem ejt tévedésbe; sőt a megtévesztésnek direkt anyagja nincsen is benne; de mégis oly ügyesen van szerkesztve, hogy a kevésbé szakértő olvasó azt fogja hinni, hogy ő a magyar egyházi ékesszólásról olvas, pedig erről egy betűt sem olvashat, miután egy betűnyi adat se maradt fenn; hanem olvas a külföldiről. Az ilyen fogások miatt van az, hogy nemcsak mi protestánsok, talán valami felekezetesség miatt; de a komoly tudomány mondta ki azt az ítéletet, hogy a katholikus történetírás megbízhatatlan. Egy szónoka mégis volt ezen fél millenniumnak, a már említett Temesvári Pelbárt. Beszédjei a már száz év előtt túlhaladott scholasztika álláspontját tüntetik fel, s habár ez a száz évvel való hátrább sántikálás általános vonása a magyar keresztyénségnek mind a két felekezetében; de magasztalás tárgya még se lehet, annyival is inkább, mert e beszédek, mint szónoki művek is, azon kornak színvonalán sokkal alól maradnak. De menjünk tovább. Még a XVI. század se mutat fel egy katholikus egyházi szónokot se Magyarországon, se kicsit, se nagyot. Ez a katholiczizmusnak akkori elpusztult helyzetében talán alig is lehetett másként, mert a mohácsi vész után 40—50 évvel a kath. egyházat Magyarországon csaknem megszűntnek lehet tekinteni. Ezzel szemben az új vallás papjai elárasztották az országot nyomtatott prédikáczióikkal, s bár ezek is sem belső tartalmukra, sem szerkezetökre nézve nem állanak azon kor protestáns predikáczióinak a színvonalán, s a gyenge középszerűségen túl egy se emelkedik közülök ; de legalább a nagy számuk megvolt, s velők kezdetét vette a magyar nemzetnek keresztyénné nevelése, a mit a régi egyház az életének első hatszáz évében borzasztólag elhanyagolt. Még az első magyar prot. prédikácziók csekély színvonaláért is a XV. század magyar keresztyénségének a csekély színvonala a felelős; mert erőteljes előzmények és elődök nélkül ezek is csak erőtelenek lehettek. (Folyt, köv.) belföld. A pesti ev. ref. egyházmegye lelkészi értekezlete. A pesti ev. ref. egyházmegye f. hó 2-án tartotta meg lelkészi értekezletét Rákospalotán Szánthó János esperes és Petri Elek értekezleti elnök kettős elnöklése mellett. Az értekezlet d. e. 10 órakor istentisztelettel kezdődött, a melyen Molnár Albert fóthi lelkész mondott magas szárnyalású, erőteljes beszédet. Ezután következett Petri Elek értekezleti elnök megnyitója, melyben élesen és megkapó közvetlenséggel domborodtak ki azon princzipiumok, a melyek egyedül méltók arra, hogy a prot. lelkészi értekezletek zászlóin jelszóként ragyogjanak. Felébreszteni az elernyedt protestáns öntudatot, ébrentartani önmagukban és másokban, ápolni, erősíteni és biztosítani a jövendőre is, ez az evangéliumi egyházak magasztos feladata. A megoldás egyedüli eszköze az evangélium igazságaihoz egyre erőteljesebb ragaszkodás. Ez fejlesztette ki a protestantizmus nemzetfentartó erejét, s nemzetünkre nézve valóságos létkérdés, hogy az evangélium a társadalom minden rétegébe behatolva éljen s erősödjék. Nagy figyelemmel hallgatta az értekezlet az újabb 54