Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-26 / 21. szám

az Istentől való, nem pedig valami új és emberi szerzemény . . . Ezért az egyházi szolgákat nem úgy kell nézni, mint csak szolgákat magokban, hanem mint Istennek szolgáit, a kik által munkálja Isten az emberek üdvösségét . . . Mindeneket az ekklézsiában úgy cselekesznek, miképen igéjében megparancsolta az Ur ; melyeket minekutána megcselekedtek, úgy tartják a hívek, mintha azokat maga az Úr cselekedte volna". Ugyanezen nézetek találhatók fel a papi hivatalról Kálvin Institutiójában (IV.) és a ref. egyház többi szimbolikus könyvében ; valamennyin az a felfogás húzódik végig, hogy a papságot maga Isten rendelte és az nem embernek, hanem Istennek szolgája. Ilyen elvek alapján a kálvinista pap, mint egy ó-testamentomi próféta, mindig bizonyos theokratikus állást foglalt el gyülekezetében, szigorúan alávetve magát Isten parancsainak, de nem az emberekének; ellenkezőleg : ezek irányában ő tanító és lelkipásztor volt és Isten törvényének végrehajtója az egyházi fegyelem gyakorlása által. A kálvinista papságnak ez a magasztos állása tette képesekké szegény rongyos elődeinket arra az örök dicsőséget érdemlő munkásságra, a melyet a török világban a magyar nemzet megtartásában kifejtettek, és arra az épen olyan dicsőséges munkára, a melyet a török szolgaságban elvadult népünk durva erkölcseinek megszelidítésében a XVIII-ik században, a papmarasztás borzasztó intézménye mellett is végezni tudtak. Az Úr Jézus a letűnt századok folyamában gyakran megáldotta szolgáinak munkáját, és a mi nemzetünk és egyházunk életében is „együtt munkálkodott velők, erősítvén szavokat az eredmény által, a mely azokat követte" (Márk 16, 20.); úgy, hogy az egyháznak most már utólagos bizonyítéka is van arra, hogy a papi hivatalt maga a Krisztus alapította. A papi hivatal létjogának és szükségének lélektani és vallásbölcsészeti alapja az, hogy keresztyén község a vallási és erkölcsi ismeretekben és érzelmekben, s az ezeken alapuló keresztyéni életben folyvást tökéletesedni akar; e czélját pedig csak úgy érheti el, ha vallását mindig jobban megismeri, a mi az evangélium hirdetése által történik. Az evangéliumnak szóval és tettel való hirdetésére és egymás építésére bizonyos értelemben minden keresztyén ember hivatva van; a királyi papság eszméje (I. Péter 2, 9.) nemcsak egy homályos ideál, hanem valóság; de Pál apostollal szólván: „az ajándékokban különbség vagyon és az egyházi szolgálatokban is különbségek vannak, ... az Isten rendelt némelyeket apostolokul, másokat prófétákul és tanítókul" (I. Kor. 12, 4—7, 28 ). A pap a vallási és erkölcsi élet kérdéseiben egy tudományosan képzett szakember, a ki ezen minőségénél fogva az evangélium hirdetésére másoknál alkalmasabb, s épen ezért van a gyülekezetbe meghíva. De nemcsak az evangélium prédikálása van ezen hivatalhoz kapcsolva; hanem mindaz, a mi a közönség tanítására, vezetésére, igazgatására tartozik, s általában mindaz, a mi a keresztyéni életet a gyülekezetben előmozdítja. Ez a lélektani és vallási szükség kétségen kivül már rég megteremtette volna a papi hivatalt a keresztyén egyházban, akkor is, ha a Krisztus nem alapította volna meg oly határozottan; épen úgy, a mint létrehozta azt egykor a patriarchális vallásokban is. Egyik vallást se a papok alapították, — a mint azt néha hallani lehet a vallások históriájában járatlan bölcsektől, — hanem megfordítva: a vallásos élet fejlettebb szüksége hozta létre a neki megfelelő papságot mindenik vallásban. Az újabb hazai szekta-mozgalmak (baptisták, nazarénusok) és idősebb külföldi testvéreik is (holland baptisták, quiikerek) megpróbálták papság nélkül szervezni az egyházat; de a külföldiek a magok kárán szerzett tapasztalatok után már felállították a papi hivatalt, s ebben a fennebb vázolt elméleteken kivül „a gyülekezeti szolgálatban a jó rend érdeke" is szerepet játszott nálok, a mi bizonyára általában is a papi hivatal létjogának egyik alapja. A mennyiben a papi hivatal szüksége ellen néha nálunk is, de gyakrabban a külföldön hangok emelkednek, annak oka bizonyosan inkább a hibás hivatalnokokban van, s nem magában a hivatalban; mert a hol a pap igaz keresztyéni szellemben tanítja a vallást, lelkesülten hirdeti a szószékből Isten igéjét, híven gyakorolja a pásztori gondviselést, s elég bő egyházjogi ismerettel és okossággal kormányozza az egyháznak jogi és gazdasági ügyeit: ott a siker ki nem maradhat. Es ha még így sincs működésünknek elég látható sikere: annak oka az, hogy a papi hivatal lelki; hatása az emberek belsejében megyen végbe, a hol általunk észrevétlenül is történhetik teljes, átalakulás. * * A szent írások szerint az Úr Jézus nemcsak megalapította a papi hivatalt, hanem annak feladatát is kijelölte, részint saját maga, részint kijelölték közvetlen tanítványai. Tájékozást nyújtanak e tekintetben azon elnevezések, a melyek az új testamentumban foglaltatnak, ha ezeknek azt az értelmet adjuk, a melyet a szentíró adott, s nem azt, a mit későbbi idők fejleményei csináltak belőlök. Ezek szerint a pap 'a^ÓGioXo?, Krisztusnak követe. Az apostol nevezetet az új-testamentum nemcsak a tizenkettőre ruházta; hanem később fellépett igehirdetőkre is (Csel. 14, 14; Róm. 16, 7). E név a hivatalnak tisztességét jelenti ; a követ nemcsak teljesíti küldőjének megbízását, hanem képviseli is megbízóját, a hol ez nincs jelen. Mápiopo<; — tanú, a ki bizonyságot teszen a Krisztusról (Ján. 15, 27 ; Csel. 1, 8.); SiőaoxáXag = tanító (I. Kor. 12, 28)'; r/)po£ (I. Tim. 2, 7.), az evangélium hirdetője, prédikátor. Mind e kifejezések a papi hivatal méltóságát tüntetik fel ; de e mellett a papok munkálkodók és szolgák ('sp^átat, Mát. 9, 37 ; XCCUWVTSC, I. Tim. 5, 17 ; Siobtovoi) ; a két előbbi kifejezés az evangélium körüli, az utóbbi inkább a szeretet műveiben való munkálkodást jelenti. A hívőkhöz való viszonyában ő pász-