Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-26 / 21. szám

imádkozik azok boldogságáért; a szerető szivek között kötött frigyre Istentől áldást kór; az élet terhei alatt elfáradtakat hivogatja ahhoz, a ki ő nekik nyugodalmat szerez;az éhezők, szomjúhozok számára asztalt terít, oszt nekik az élet kenyeréből, ad nekik oly italt, melyből a ki iszik, soha többé nem szomjúhozik meg; a sebekre balzsamot csepegtet, a szenvedőket megvigasztalja, az özvegyeket pártfogásába veszi; az elhagyott árváknak gondját magára veszi ; az eltóvelyedetteknek megmutatja a helyes utat; a bünsöket felkeresi, nem azért, hogy büntetést diktálhasson fejükre, hanem hogy őket megtérítse és az örök biró bocsánatával biztassa; és a hol már minden öröm, minden boldogság, sőt a remény is elveszni látszik, a sír szájánál, a lelkész a sír fenekétől az ég felé irányítja a szemeket és egy boldogabb élet reménységét csillogtatja vissza a szemek könnyűiből. Mutass nekem pályát, melyiken nyilik az igazi örömnek, a lelket felüdítő, felmagasztosító boldogságnak ily sok szép virága? De mit rajzoljam én ezeket előtted? E pályán őszülsz meg nemsokára; ismered te e pályát, talán közelebbről mint én. Ismerem ám! vélem hangzani, nem annyira a te válaszodat, mint inkább némely lelkésztársadót. Ismerjük virágait, de ismerjük ám töviseit is. Nem foglalkoznak a mai emberek a vallással, inkább a politikával; a templomokat pótolják az olvasókörök és a csapszékek; nem az élet kenyerét óhajtják a mai kor fiai, hanem a kisebb nagyobb húsos fazekakat; a mennyei hajlékok helyett díszes földi paloták után sovárognak. Ki hiszen a mi prédikálásunknak? Ez is igaz; de hát régebben? Mindenkor többen voltak a sötétség, mint a világosság fiai. Mit ér a katona élete, hivatása küzdelem, harcz, hódítás nélkül? Krisztus igaz vitézeinek mindenkor felövedzvp kellett lenniök. Azután meg nem érzed barátom a legújabb idők szellemének fuvalmát? Nem tapasztaltad volna, hogy a világ ós különösen a keresztyénség történelmének a kereke is a vizi malmok kerekéhez hasonlítólag forog; hol az egyik része kerül felül a keréknek, hol a másik, Bodnár Zs. szavaival élve, hol az ideálizmus, hol a reálizmus. Ez utóbbi került felül nemcsak a közel múltban, ele régebben is nem egy ízben. Gyakorta megesett az már, hogy az emberek Isten nélkül, önnön erejükre támaszkodva akartak élni, és pedig nem a túlvilágnak, hanem ennek a mulandónak; de az időnként bekövetkezett, hol természeti, hol nemzeti vagy társadalmi csapások, a köznyomor, a nagy szenvedések, az általános elégedetlenség visszavezérelték ismét a megkövéredett nyakú Izráelt az ő egyetlen s örök Istenéhez. Én azt hiszem, érzed te is, érzik lelkésztársaid is az időknek vallási tekintetlen jobbra fordulását, a vallás iránti szeretet, az egyház iránti érdeklődós erősödésót. Én azt hiszem, hogy ma többen s nagyobb áhítattal hallgatják a te prédikálásodat, mint a mikor először válladra vetted a palástot. A mily mértékben csökken a politikai, társadalmi ós nem tudom miféle próféták hitele ós becsülete, abban a mórtékben emelkedik az Úr valódi szolgái iránt való tisztelet ós becsülés. Miattad talán aggódhatott atyád, midőn pályát választottál; de fiad, nem kétlem, azon meggyőződéssel éri el választott pályája derekát ós végét, hogy ő a jobb részt választotta. Diósi Márton. A praktika theológia köréből.* Mutatványok szerzőnek sajtó alá rendezett munkájából. I. A pap. Midőn Jézus vallásalapítói működését megkezdette, mindenek előtt kiválasztott tizenkét tanítványt, a kiket azután kiválóan oktatott vallásterjesztő hivatásukra; midőn pedig a földi létből eltávozni készült, elküldötte ezeket, hogy tanítsanak és kereszteljenek. (Máthé 28, 18—20; Márk 16, 15—16). János evangéliuma szerint így szólott hozzájok : „A mint az Atya elküldött engem, akképen én is elkiildlek titeket". Azután reájok lehelt és ezt mondta nekik : „Vegyetek szent Lelket. A kiknek megbocsátjátok bűneit, azoknak megbocsáttatnak; a kiknek megtartjátok, megtartatnak". (Ján. 20, 21—23). Ezután az apostolok széjjel menvén, mindenféle keresztyén gyülekezeteket alapítottak, s mindenik gyülekezetbe tanítókat és felvigyázókat állítottak, a kiket kézfeltevés által avattak fel hivatásukra. Pál apostol azt írja e tárgyról, hogy az Isten rendelt a gyülekezetbe először apostolokat, azután prófétákat és tanítókat. (I. Kor. 12, 28; 16, 15; Róm. 15, 16; Zsid. 13, 7; I. Tim. 2, 7; Tit. 1, 5—7 ; Csel. 14, 23 ; 15, 22 ; 20, 17.) A szentírásnak ezen adatai alapján, a melyeket a hasonlóknak még hosszú sorával lehetne kiegészíteni: semmi kétség nem lehet benne, hogy a tanítói vagy papi hivatalt maga Krisztus alapította, isteni rendelése szerint, és hogy apostolai a mester alapítását tovább plántálták a gyülekezetekben. A református egyház szimbolikus könyvei a papi hivatalról mindig szigorúan a szentírás alapján nyilatkoznak. A mi Helvetica Confessionk szerint (c. 18. 11, 13): „Az Isten a maga anyaszentegyházának gyűjtögetésére, igazgatására és megtartására mindenkor egyházi szolgákat vett fel eszközökiil. Tehát az egyházi szolgák eredete, rendeltetése és hivatala igen régi és magától * E mutatványok közé azon ezikkeket szemeltük ki, a melyek az igehirdetés általános nagy kérdéseivel foglalkoznak, s a liirlapi közlésre is alkalmasok. Scrzö.