Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-12 / 19. szám

netes volna, ha Róma szelleme venné birtokába iskoláinkat. Az ö nevelése nyomában csak a vallástalan modern pogányság terjedne és a letűnt századok gyászos felekezeti villongása támadna fel. Ott, a hol lábát megvethette, például a budapesti tudományegyetemen, láthatjuk már befolyása káros következményeit, s ha tovább engednénk terjeszkedni: csirájában fojtatnók meg a valláshoz és az egyházhoz való visszatérés hajlandósága. Értsék meg azért, a kiket illet, de értse meg különösen a közoktatásügyi kormány, hogy a legvészesebb lejtőre jutna, ha e keresztyéntelen, fanatikus felekezeti szellemet tenné iskolai politikája alapjává Legyen az iskola vallásos, legyen főként keresztyén alapokon nyugvó; de nyissák ki már elvégre szemeiket államférfiaink, politikusaink és mindazok, a kik iskoláink ügyeinek intézésére hivatottak, ós lássák be, hogy a Krisztus vallása ós egyháza nem egy Róma egyházával, hanem hogy a megtartó erő a szentírásban foglalt tiszta evangél 1 u m oa n lelhető fel egyedül. Ezt tegyék aztán az iskolai tanítás és nevelés fundamentumává, és akkor megtörténik iskoláinknak ós azok által a társadalomnak és az államnak újjászületése is. H. I. tárcza Khinai pesszimisták. A khinai bölcselkedés a legrégibb időktől fogva kettős irányt vett,a taoizmust és a konfuczianizmust, melyek közül százados küzdelmek után a konfuczianizmus került ki győztesen, s még ma is, mint 2000 év előtt, az orthodox irányt képviseli, melynek követői idők folytán a kormányhatalmat is kezükbe ragadták. A mi a konfuczianizmus győzelmét elősegítette, az az ellenkező irány meddő metafizikai csapongása volt, mely az élet gyakorlati feladatai helyett a világmegvetést, az önmagába vonulást prédikálta. A buddhisták és taoista tanok nem felelhettek meg a khinai társadalom életösztönének, bár az élet mély költői felfogásában nem egy khinai bölcsész vetekedlietik a nyugati pesszimizmus legkiválóbb gondolkozóival, hogy csak Konfucius legerősebb polemistáját, Kvang-Csu-1 említsük, a ki oly mély értelműen festi a többi közt azt is, hogy az élet csupa álom, hogy végre a saját létezésében is kétkedni kezd. Az alkony kérdezte az árnyat: Előbb bolyongtál, most megálltál; előbb ültél, most felállottál, honnan van az, hogy oly változékony vagy? Az árny felelt: „Mások mozgásaira várok, hogy azt tegyem, a mit teszek, s az a más, a kire várok, ismét valami másra vár, hogy azt tegye, a mit tesz. Várakozásom vájjon egy kígyó pikkelyét, vagy egy tücsök szárnyát illeti-e? nem tudom, s nem tudom, mért teszem ezt és mért nem teszem azt". Egyszer — beszéli el Kvang-Csu, — azt álmodtam, hogy pillangó vagyok ; pillangó, mely körülröpködött s érezte, hogy gyönyörködik. Nem tudtam, hogy én voltam ő. Hirtelen fölébredtem s ismét én magam voltam az igazi Kvang-Csu. Nem tudtam hogy vájjon előbb Kvang-Csu volt-e, ki azt álmodta, hogy lepke, vagy pedig most egy lepke álmodja azt, hogy ő Kvang-Csu. Ugyanez a panteisztikus-fatalista felfogás és világnézlet még élesebb kidomborodást nyer a közvetlen Konfucius után élt Lie-ju-k'n, azaz Lie-tse, vagy röviden Lié-nek tulajdonított írásokban. Lié, vagy latinosan Licius, szintén azt hangsúlyozza, hogy a természet egy körforgás, hogy minden teremtettnek el kell enyésznie, csak a teremtő Tao él örökké, s azért balgaság az élettel és halállal törődni, mivel mindkettő elkerülhetetlen. Értelem és téboly csak önkényes, jog és jogtalanság csak eltanult fogalmak s minden rokoni érzet csak belénk van nevelve. „Egy embernek van egy tébolyodott fia. Elmegy Konfuciushoz tanácsot kérni, hogy nem tud-e valami szert betegsége ellen? Útközben találkozik Lie-tse-vei, kinek elpanaszolja baját. Meg vagy győződve róla, hogy fiad igazán tébolyodott ? kérdi ez. Manapság jog és jogtalanság fogalmai olyan kuszáltak, hogy senki sem tudja, mi tulajdonképen az egészség. Ha minden ember úgy gondolkodnék, mint fiad, akkor nem ő volna tébolyodott, hanem te. Ki adhatja általában helyesen vissza az érzelmeket? De ha nekem igazam van abban, akkor Konfucius őrült, s hogy tehetné azt egy őrült, hogy mások őrültségét gyógyítsa? Kiméld tehát pénzedet és eredj békén haza". Egy jin-i ember Su-ban nevekedett és mint aggastyán tért Jin-be vissza. Midőn odautaztában Csin-en keresztülment, egyik útitársa meg akarta tréfálni és így szólt : „Ez Jin tartomány városa". Az öreg izgatottságában kipirosult. „Ezek szomszédságod mezei oltárai". Áz öreg zokogott. „Ez itt őseid háza". Az öreg sírt. sEzek elődeid sírjai". Az öreg hangosan bőgött. Akkor társa fölkaczagott s így szólt : „Csak tréfát űztem veled; ez Csín tartomány". Az öreg nagyon szégyenkezett. Mikor aztán Jin földére értek és látta a várost, a mezei oltárokat, ősei lakását és sírját, felindulása már sokkal csekélyebb volt. Vei-be menet Licius egy bozótban százéves csontvázat talált. Odahívta egy tanítványát, megmutatta neki azt s így szólt : „Csak én és ez tudjuk, hogy sem nem élünk, sem nem vagyunk holtak". Licius az egyetlen, a ki még egy más bölcsről, Jang-Csu-ról is megemlékezik, kinek nézetei abban tetőződnek, hogy az életet élvezni kell s a haláltól nem rettegni. „Száz év — mondta volt ez a khinai epikureus — az élet legvégső határa, s ezer közül sem éri el egy ezt a kort. Tegyük fel. hogy egy elérné. Felét elvenné belőle a csecsemő és aggkor s a mit alvás közben elálmodunk s ébredéskor elfelejtünk. Fájdalom és betegség, bánat és boszúság, veszteség, gond és rettegés töltik be szinte az egész másik felet. A mi hátra van, legfölebb tiz év, de azt hiszem, még ebben is alig található a boldog önmegfeledkezés egyetlen napja a gond árnya nélkül. Mit ér tehát az ember élete ? Miféle öröme telik benne ?" Lie-tsenél lép fel először a taoizmus későbbi fejlődésére nézve oly irányadóvá lett alchimisztikusnekromisztikus irány is. „Muk császár udvaránál (1001 —947. Kr. e.) a Csan-dinasztiából — beszéli ő — megjelenik egyszer egy nyugatról jött mágus, a ki vízen, tűzön, érczen, kövön át tudott hatolni, helyükből kimozdított hegyeket, folyókat és városokat s a levegőbe tudott szállni. Muk császár minden módon kitüntette őt, de