Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-28 / 17. szám

magyarázatos biblia, és még sok-sok más; de hiába, alapunk, pénzünk nincs nincs reá,— arra pedig még csak gondolni sem merünk, hogy egyébként vagyonos és jó magabiró egyháztag­jainkhoz forduljunk és őket nagyobb áldozatokra szólítsuk fel. Ott riaszt bennünket szüntelen a visszautasíttatásnak, a hithagyásnak réme, s elő­haladás, hódítás helyett csak szomorú stagná­czióra, sőt lassú sorvadásra vagyunk kárhoztatva. S mindennek oka, — ne áltassuk magun­kat s ne igyekezzük leplezgetni a saját mulasz­tásainkat, — nem egyedül csak a korszellem, hanem az is, hogy ki engedtük siklani lábaink alól a talajt; nem neveltük magunknak az egy­másután felnövekedett generácziókat, hanem csak hitben, egyházszeretetben satnya, közönyös ele­mekkel pótoltuk a régi, erős seregeket. S ne hánytorgassuk azt a korszellemet sem. Hogy a korszellem olyan, a milyen, az legnagyobbrészben a mi rovásunkra irandó. A korszellem, elvontan csak egy üres fogalom és nem hatalom, mely irányíthatna. A korszellemnek csak az emberek adnak tartalmat, s azok teremtik azt meg gon­dolkozásukkal, érzéseikkel és törekvéseikkel. S hogy milyen az emberek gondolkozása, érzése és mik törekvéseik? az legnagyobb részben a neveltetéstől, a lelki gondozástól függ. Hogy a korszellem olyan, a milyen, s hogy vallási és ei l ázi tekintetben nem építő, hanem romboló, és pedig nemcsak a művelt és felvilágosodottnak nevezett körökben, hanem még a nép között is, annak legnagyobb részben mi papok és egyház­kormányzók vagyunk az okai, a kik a régi erős, hithű és áldozatkész nemzedék kihalásával en­gedtük kipusztulni az őt nagygyá tevő és nagy dolgokra képesítő erényeket is, — nem fordítván kellő gondot arra, hogy egymást követő nem­zedékek őseik szellemében neveltessenek Krisztus és az ő egyháza igaz híveivé. De épen, mivel ilyen a helyzet: élet és ha­lál kérdése egyházunkra nézve, hogy ha eddig nem tettük is, ezentúl, lelkünk minden erejét ráfor­dítva és a Krisztus evangéliuma minden hatal­mát akczióba vive, arra törekedjünk, hogy az újonnan egyházunkba felveendő nemzedékeket nyerjük meg a Krisztusnak és az ő anyaszent­egyházának. Erre azonban nem elégséges sem az iskolai vallástanítás, sem a konfirmáczió, legyenek bár egyébként bármily gondosan, alaposan és lelki­_ ismeretesen végezve. Mindez csak alapvetés, csak az első indítás, a mit azonban folytonos gond­nak, építésnek kell követnie, ha azt akarjuk, hogy necsak el ne veszszen csak egy is azok közül, a kik reánk bízattak, hanem hogy erő­södhessék is anyaszentegyházunk és terjedhessen Istennek országa. Ha konfirmált gyermekeinket magokra hagy­juk és többé czéltudatos és rendszeres lelki gondozásban nem részesítjük, talán válik egy részükből buzgó keresztyén, hithű és áldozatra kész egyháztag; de a legnagyobb rész lelkéből kihal pár év alatt a hitnek és egyházszeretet­nek belé oltott gyenge plántája és csak egy névleg keresztyén, névleg kálvinista elem alakul belőle, a melyre támaszkodni, építeni nem lehet, s a mely a legkisebb vélt sérelem esetén vagy anyagi érdekből azonnal kész a hittagadásra. Ezt kell meggátolnia az egyháznak, ha ma­gasztos hivatása tudatával bír és ha élni, erő­södni akar. Ne elégedjünk meg tehát a konfirmáczióval, hanem legyen gondunk reá, hogy a konfirmál­tak állandóan keresztyén és egyházias légkörben maradjanak és felépíttessenek mind a hitben, mincl az áldozatra kész egyházszeretetben. E végre, bármint vitassák is némelyek az ellenkezőt, egymagában nem elégséges a templomi igehirdetés. Közvetlenebb és intenzivebb lelki gon­dozásravan szükség. S hogy mik ennek eszközei? — azt már igen sokszor felmutattuk. Konfirmáltak egyesületei, ifjúsági és leányegyesületek, ének­karok, szeretet-egyesületek, vallásos estélyek, — ezek lehetnek például azok, a melyekben ál­landó és közvetlen érintkezésben maradhatunk konfirmált gyermekeinkkel és építhetjük tovább leikökben, a megvetett jó alapon, mind az ő egyéni üdvösségüknek hajlékát, mind anya­szentegyházunk külső és belső alkotmányát. — De legyen bár akármi a további lelki gondo­zásnak és építésnek neve és formáj a, — az tel­jesen mindegy ; a fő dolog csak az, hogy meg­legyen és konfirmált gyermekeink ne hagyas­sanak a nélkül. Egyik helyen egyik, másik helyen másik mód lehet alkalmas, s e tekintet­ben egyöntetűség, sablonszerűség erőszakolása lehetetlen is ; de mindenesetre czélszerű az ifjú­ság lelki gondozásának kipróbált eszközeit venni alkalmazásba. Egyet azonban ki kell emelnem. Lelki gon­dozásról és építésről szólva, bármely formában történjék is, valóságos lelki gondozást értek és óhajtok ós nem valami színtelen, üres egylete­zést, vagy estélyezést. Ki kell emelnem ezt azért, mert az egyesületek alakításának ós az estélyek tartásának munkája megindult ugyan már egy­házunkban, de csak kevés helyen olyan alapo­kon, és szellemben, a mint kivánatos volna. Nagy bajunk, hogy a katedrákról számtalanszor han­goztatjuk, hogy: »Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumáU — ós valójában mégis szégyenljük,

Next

/
Thumbnails
Contents