Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-28 / 17. szám

magyarázatos biblia, és még sok-sok más; de hiába, alapunk, pénzünk nincs nincs reá,— arra pedig még csak gondolni sem merünk, hogy egyébként vagyonos és jó magabiró egyháztagjainkhoz forduljunk és őket nagyobb áldozatokra szólítsuk fel. Ott riaszt bennünket szüntelen a visszautasíttatásnak, a hithagyásnak réme, s előhaladás, hódítás helyett csak szomorú stagnáczióra, sőt lassú sorvadásra vagyunk kárhoztatva. S mindennek oka, — ne áltassuk magunkat s ne igyekezzük leplezgetni a saját mulasztásainkat, — nem egyedül csak a korszellem, hanem az is, hogy ki engedtük siklani lábaink alól a talajt; nem neveltük magunknak az egymásután felnövekedett generácziókat, hanem csak hitben, egyházszeretetben satnya, közönyös elemekkel pótoltuk a régi, erős seregeket. S ne hánytorgassuk azt a korszellemet sem. Hogy a korszellem olyan, a milyen, az legnagyobbrészben a mi rovásunkra irandó. A korszellem, elvontan csak egy üres fogalom és nem hatalom, mely irányíthatna. A korszellemnek csak az emberek adnak tartalmat, s azok teremtik azt meg gondolkozásukkal, érzéseikkel és törekvéseikkel. S hogy milyen az emberek gondolkozása, érzése és mik törekvéseik? az legnagyobb részben a neveltetéstől, a lelki gondozástól függ. Hogy a korszellem olyan, a milyen, s hogy vallási és ei l ázi tekintetben nem építő, hanem romboló, és pedig nemcsak a művelt és felvilágosodottnak nevezett körökben, hanem még a nép között is, annak legnagyobb részben mi papok és egyházkormányzók vagyunk az okai, a kik a régi erős, hithű és áldozatkész nemzedék kihalásával engedtük kipusztulni az őt nagygyá tevő és nagy dolgokra képesítő erényeket is, — nem fordítván kellő gondot arra, hogy egymást követő nemzedékek őseik szellemében neveltessenek Krisztus és az ő egyháza igaz híveivé. De épen, mivel ilyen a helyzet: élet és halál kérdése egyházunkra nézve, hogy ha eddig nem tettük is, ezentúl, lelkünk minden erejét ráfordítva és a Krisztus evangéliuma minden hatalmát akczióba vive, arra törekedjünk, hogy az újonnan egyházunkba felveendő nemzedékeket nyerjük meg a Krisztusnak és az ő anyaszentegyházának. Erre azonban nem elégséges sem az iskolai vallástanítás, sem a konfirmáczió, legyenek bár egyébként bármily gondosan, alaposan és lelki_ ismeretesen végezve. Mindez csak alapvetés, csak az első indítás, a mit azonban folytonos gondnak, építésnek kell követnie, ha azt akarjuk, hogy necsak el ne veszszen csak egy is azok közül, a kik reánk bízattak, hanem hogy erősödhessék is anyaszentegyházunk és terjedhessen Istennek országa. Ha konfirmált gyermekeinket magokra hagyjuk és többé czéltudatos és rendszeres lelki gondozásban nem részesítjük, talán válik egy részükből buzgó keresztyén, hithű és áldozatra kész egyháztag; de a legnagyobb rész lelkéből kihal pár év alatt a hitnek és egyházszeretetnek belé oltott gyenge plántája és csak egy névleg keresztyén, névleg kálvinista elem alakul belőle, a melyre támaszkodni, építeni nem lehet, s a mely a legkisebb vélt sérelem esetén vagy anyagi érdekből azonnal kész a hittagadásra. Ezt kell meggátolnia az egyháznak, ha magasztos hivatása tudatával bír és ha élni, erősödni akar. Ne elégedjünk meg tehát a konfirmáczióval, hanem legyen gondunk reá, hogy a konfirmáltak állandóan keresztyén és egyházias légkörben maradjanak és felépíttessenek mind a hitben, mincl az áldozatra kész egyházszeretetben. E végre, bármint vitassák is némelyek az ellenkezőt, egymagában nem elégséges a templomi igehirdetés. Közvetlenebb és intenzivebb lelki gondozásravan szükség. S hogy mik ennek eszközei? — azt már igen sokszor felmutattuk. Konfirmáltak egyesületei, ifjúsági és leányegyesületek, énekkarok, szeretet-egyesületek, vallásos estélyek, — ezek lehetnek például azok, a melyekben állandó és közvetlen érintkezésben maradhatunk konfirmált gyermekeinkkel és építhetjük tovább leikökben, a megvetett jó alapon, mind az ő egyéni üdvösségüknek hajlékát, mind anyaszentegyházunk külső és belső alkotmányát. — De legyen bár akármi a további lelki gondozásnak és építésnek neve és formáj a, — az teljesen mindegy ; a fő dolog csak az, hogy meglegyen és konfirmált gyermekeink ne hagyassanak a nélkül. Egyik helyen egyik, másik helyen másik mód lehet alkalmas, s e tekintetben egyöntetűség, sablonszerűség erőszakolása lehetetlen is ; de mindenesetre czélszerű az ifjúság lelki gondozásának kipróbált eszközeit venni alkalmazásba. Egyet azonban ki kell emelnem. Lelki gondozásról és építésről szólva, bármely formában történjék is, valóságos lelki gondozást értek és óhajtok ós nem valami színtelen, üres egyletezést, vagy estélyezést. Ki kell emelnem ezt azért, mert az egyesületek alakításának ós az estélyek tartásának munkája megindult ugyan már egyházunkban, de csak kevés helyen olyan alapokon, és szellemben, a mint kivánatos volna. Nagy bajunk, hogy a katedrákról számtalanszor hangoztatjuk, hogy: »Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumáU — ós valójában mégis szégyenljük,