Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-21 / 16. szám

megsértetted emberi méltóságodat ? Nyomorult vagy, még ha nem tudnád is magad, hogy milyen nyomorult vagy. De hát a lelki fájdalom, mit az elkövetett bűnök okoznak, a legutolsó érzése volna-e az embernek a földön? Vagy hát mik lehetnek Istennek utolsó gondolatai mi felőlünk? Hogy ezt felfoghassuk, ismételten alá kell merülnünk lelkünk szentélyébe. És ebben a szentélyben már mit fogunk legnagyobb és legszentebb dolognak érezni és felismerni? Az önzetlen irgalmasságot. Mindenki kénytelen elismerni, hogy az embert semmi sem nemesíti meg annyira, mint az önzetlen, könyörületes szív. Egészséges vagy és mégysz istápolni a betegeket; senki sem parancsolja, hogy menj, de könyörületességed ösztönöz arra, hogy egészségedet koczkára vesd. Felkelsz a gazdagon terített asztal mellől s úgy kényszerít valami arra, hogy felkeresd a szegények kunyhóját, hogy tápláld az éhezőket, vigasztald az elhagyottakat. Nem tudsz gondtalanul örülni a szerencsének; kénytelen vagy gondolni másokra is. A könyörület ragadott meg tégedet. Nem a diadalmas hadvezéreket, nem a nagy feltalálókat, nem a kiváló tehetségű művészeket szoktuk igaz tisztelettel megbámulni és körülvenni, hanem azokat, a kik egész megragadó egyéniségüket a segítő emberszeretet rendelkezésére bocsátották. Tehát az általunk ismert érzemények között az önzetlen könyörület áll a legmagasabb helyen; de nemcsak az azok iránti könyörület ám, a kik testi fogyatkozásban szenvednek, hanem azok iránt is, a kik lelkileg vannak elesve és lesülyedve. Ilyen könyörületes volt Jézus, nemcsak a bűnösök és vámszedőkhöz, hanem az elvakult Jeruzsálem iránt is, a mely nem tudta felismerni, a mi az ő békességére való; sőt még a római katonák iránt is, a kik nem tudták, hogy mit cselekesznek, midőn őt keresztre feszíték. Milyen részvét lángolt szivében az iránt a háládatlan, durva, Istentől elpártolt emberiség iránt ; a tanítványok iránt, kik őt megtagadták és elárulták ; az iránt a nép iránt, mely elvakult gyűlöletében „feszítsd meg"-et kiáltott reá! Milyen áldozatot hozott a kínok fáján, hogy megmentse a bűnök sötét hatalmától, ettől a leggonoszabb ellenségtől az emberiséget! Csak erre kell gondolnunk és azonnal belátjuk, hogy a szent könyörületesség messze felülmúl minden más nagy lelki tulajdonságot. Mi közben a felett elmélkedünk, hogy mi az, a mit a legfőbbnek és legszentebbnek kell tekintenünk ? — oly formán érezzük magunkat, mint a csillagász, a ki távcsövét a legtávolabb égiir felé irányozza. Mit lát ? Világosságot és mindig csak világosságot. A mi szemeinket Jézus nyitotta fel; ő általa látunk mind meszebb-meszebb; ő általa jutunk el egyik igazságról a másikra. És mit látunk? Szeretetet, kegyelmet, könyörületet, még pedig mind gazdagabb, mind teljesebb, mind tündöklőbb alakban. Nem tehetünk egyebet, hanem azt, hogy hiszünk a végső, mindent átölelő könyörületben ; annak a könyörületében, a ki a világot örökkön örökké igazgatja. Ezért aztán bizonyosak vagyunk a felől, hogy a földi élet minden szenvedései egykor menyei harmóniába olvadnak össze; hogy azon sötét rejtélyek, azon nyomasztó kérdések, a melyek még most nyomják lelkeinket, egykor majd megkapják a boldogító választ. Igen, a ki az idők kezdetén így szólott: „Legyen világosság" — és lőn világosság, — a hosszú és aggasztó földi éjszaka sötétsége felett is ezt fogja egykor majd zengeni : „Legyen világosság" — és lesz világosság. Dr. Furrer K. után Ruszkay Gyula. könyvismertetés. C. von Orelli: Allgemeine Religionsgeschichte. Ronn, 1899. A. Marcus és Weber kiadása. Nagy 8-adrétben 866 lap, ára fűzve 17'50 márka. Orelli bázeli tanárnak eme nagy vallástörténete, a mely kissé későn került kezembe, kiváló helyet foglal el e legújabb kori tudomány irodalmában, a mely oly nevekkel dicsekedhetik, mint a német Lepsius, Schrader, Oldenberg, a holland Tiele és Chautepie de Chaussaye, a franczia Reville és Lenormante, vagy az angol Müller Miksa, Moníer Williams, Rhys Dávid, William Muir, a kik közül Tiele, Reville és Chaut. de Chaussaye az általános összefoglaló vallástörténelemben tíintek ki. míg a többiek mint egyes vallásalakok monografusai emelkedtek nagy hírnévre. Orelli is általános vallástörténész, a ki felöleli a föld összes kihalt és élő vallás-alakjait. Az eredetiséget azonban nem hajhászsza annyira, mint Tiele, a ki az eredetiség kedvéért nem egyszer szertelen hypothesisbe téved. A tudós szakszerűség okáért nem meríil úgy bele egyes részletekbe, mint Chaut. de Chaussaye, a ki e miatt néhol túlságosan nehézkes lesz. A naturalizmusnak nem hódol annyira, mint Reville, aki az evoluczió-elmélet kedvéért mindenik vallást, zsidóságot és keresztyénséget is, a természetes kifejlés keretébe erőltet, a mely eljárásával elvszerűleg lerontja a Jézus vallása és személye egyetlen és páratlan mivoltát. Orelli kézalatti műve pozitív keresztyén állásponton áll, a ki a kijelentés elvét a fejlődés elvével összhangzásban tudja tartani. Kimutatja, hogy a vallás terén is vannak szigorúan határolt alaptypusok, a melyeket a természetes fejlődés nem képes áttörni; hogy pl. polydamonizmusból vagy polytheizmusból természetes fejlődés utján soha és sehol nem származott monotheizmus; hogy sem az ókori görögök, sem a khinaiak vagy a hinduk vallása nem képes arra, hogy önerejökből az újtestamentom, vagy akárcsak az ótestamentom monotheizmusára emelkedjenek. A természetes történeti fejlődés az alaptypus keretén belül tisztíthat, nemesíthet s viszont degenerálólag, elkorcsosítólag hathat; de új élet-csirákat, új jászüllő erőket nem tud az eredeti vallás-typusba önteni. A teremtő és megújító erőt, miként a testi életben, úgy a lelki és a vallási