Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-21 / 16. szám

tárcza A halál és a túlvilág. (Folytatás és vége.) Mi lesz az emberből a halál után ? Kérdezd a természettudósokat ! Ezek majd azt fogják mondani: „Hiszen láthatod, hogy az emberi test alkotórészeire bombik. Az emberrel sem történik egyéb, mint a mező virágával. Neki is növekednie, érnie és elhalnia kell. Ez a sorsa minden földinek. Az élet mérhetlen folyamából parányi habként emelkedik ki az egyes ember ; parányi habként, mint a leáldozó nap sugara egy másodperczig megvilágít, azután megint visszahull a víztömegbe, mialatt új habok emelkednek és ép oly hirtelen aláhullanak. Mit akarsz még ? hozzá kell törődnöd a múlandósághoz". Ugy-e ezt a nézetet kortársaink nagy része osztja és úgy találjuk, hogy egészen természetes így nyilatkozni : „a halállal bezáródik minden földi lét és így az emberi élet is és minden egyéb csak képzelet, szépséges álom". Ez a nyilatkozat olyan világosnak, olyan megdönthetetlennek látszik ; de annál figyelemreméltóbb az a tény, hogy az emberek minden időben és a műveltség minden fokán szilárdul ragaszkodtak ahhoz a hithez, hogy a halállal még nincs mindennek vége. Az elmúlásban még mindig marad valami, a mit nem lehet megsemmisíteni ; megmarad a legbensőbb én, megmarad a személyiség. A test csak porhüvely, mely szerte mállik ; azonban a test nem maga a személyiség. Honnan ered ez a hit, a mely ellentmond a szemmel látható dolognak? Egyszerűen onnan, hogy a mindenható Isten örökkévalóságot adott az emberi szívbe. Azért érint a földiség elmúlása olyan fájdalmasan bennünket, mivel fogékonyak vagyunk az örökkévalóság gondolata iránt; mivel él az emberben valami örök, a mely szembe áll a múló világgal. Minden időben elismerték azt az emberek, hogy az én valami más, mint a test. Akármennyi változáson menjen is át, s a természeti .világ és emberi élet akármennyi fájó és örvendetes képe vonul is át rajta: ez mindig ugyanaz marad ; ez az egyedüli nyugvópont a jelenségek forgatában. A testi szervezet végtelenül finom szervei nélkül az én mit sem tehet; azonban a földi élet utolsó óráiban is meg tudja különböztetni magát ezektől a szervektől. A test meghal, szervei megtagadják a szolgálatot, az egész csodálatos gépezet megakad ; de az én nem hal meg, mivel az nem test és vér. De mi lesz az énből, ebből a csodálatos központi erőből ? Erre nézve a tudomány nem adhat felvilágosítást ; de a hol a tudomány szerényen megáll a korlátnál, ott előtérbe lép az emberi szellem legmagasabb tehetsége, a vallásos sejtelem. Ez a sejtelem már az emberiség legfiatalabb korában megsuhogtatta szárnyait; de boldogító bizonyosságá csak a Jézus evangéliuma által lett. 0 emelte tanítványait arra a magaslatra, a honnan tisztán láthaták az igazságot, a mely a mélyben mindig rejtve maradt. Az ő oldalánál tettünk szert arra a szilárd meggyőződésre, hogy Isten előtt minden személyiségnek végtelen és elpusztíthatlan értéke van; nemcsak a nagy, fényes tehetségekkel felruházott egyéniségeknek, hanem a legparányibb és legszegényebb gyermeknek is. A keresztyén vallás ezért parancsolja nekünk, hogy az emberi méltóságot becsülni kell, még a legkisebb és legszegényebb emberben is. A próféta egykor így szólt Isten nevében a néphez: „Én örökkévaló szeretettel szeretlek tégedet". Az új-szövetségben már minden egyes emberi léleknek mondja ezt az Isten, a ki vele szövetségre lépni kiván. Megfejthetlen titok, de egyúttal megdönthetlen tény, hogy az egyes ember bizalmasan szólhat az ő Istenéhez; hogy lelkében megtapasztalhatja azt, hogy bizonyos személyes összeköttetés van ő közte és amaz Isten között, a ki az egész világot igazgatja. így lesz bizonyossággá az ezredévek sejtelme a keresztyén hit napjának világítása mellett. Nem halunk meg egészen, ha porrá és hamuvá lesz is testünk. De jól megértsük a dolgot; itt nem tudásról, hanem szent, nagy és becses sejtelemről, a magasabb élet lelki bizonyosságáról van szó, a melyről abszolút képzetet nem alkothatunk magunknak. Ha a középkor nagytehetségű költője szín és formagazdag képekben állítja is elénk a poklot és az eget, mi még sem merünk igazat adni neki, bár meghajlunk geniusa előtt. De ha az újkor kotnyeleskedő emberei a pokolból és menyországból keltezett leveleikkel ki akarnának is bennünket tanítani, utasítsuk őket teljes határozottsággal vissza. Gyermekes kufárkodásuk veszélyezteti azt a sejtelmes bizonyságot, a mely csak a komoly vizsgálódás előtt állhat meg. De mihelyt bizonyossá lettünk a felől, hogy az emberi énnek örök értéke van Isten előtt, hogyan állunk elébe az örök kárhozat kérdésének? Ebben a hitben, mely évezredeken át tartá hatalmában az emberiséget, nem az a tény tükröződik-e vissza, hogy megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni nem lehet ? Ha valamely fiú, vagy leány gyalázatos magaviseletével kora sírba kergette szüleit, de később aztán más, jobb érzésre tesz szert: kétségtelen, hogy megbánhatja idvezült szülei iránt tanúsított szívtelen gonosz bánásmódját; csakhogy ekkor már a legforróbb könyek sem ébreszthetik fel többé a holtakat. A megtörtént dolog megmarad és vele együtt annak emléke is. Milyen szivesen kitörölné egyik-másik ember élte könyvének sötét helyeit; de nincs tehetsége hozzá. Mennél jobban közelítünk Istenhez, annál elevenebbé lesz bennünk a bűneinkre való emlékezés ; annál élesebb a fájdalom, hogy mi nem szerettük eléggé atyánkat, Istenünket, a ki olyan jó mi hozzánk. Ez az igazság az örök kárhozatban. A bűnös ember mindig nyomorultnak fogja magát érezni, abból az egyszerű okból, hogy az az elem, a melyben az ember jól érzi magát: a szép, jó és nemes eleme. Minden teremtmény csak a maga elemében érzi jól magát. Te, mint Isten képmása, érezheted-e jól magad, ha 31*