Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-13 / 2. szám

tartományoknak és városoknak követendő például ajánlotta, de sőt törvénykönyvébe vette s mai napig is benne van a római kath. kánonjogban. E törvénynek III. Incze által 1252-ben történt elismertetésével és ajánlásával, melyben minden van, csak keresztyén szellem nincs, melyből mindent látunk, csak a Krisztus szellemét nem, találóan, szellemesen, de a fájdalom keserűségeivel állítja szembe Hoensbroeeh Luk. 9. 53—56 versét. Oly ellentét ez, melyet szépíteni, letagadni, még az ultramontán gonoszságnak sem lehet. „Krisztus felháborodva utasítja vissza, hogy oly embereket, kik önként nem követik őt, tűzzel pusztítson el; az ő „helytartói" pedig nem nyugszanak, míg mindenütt fel nem lángolnak a máglyák, hogy megemészszék azokat, kik nem akarnak hozzájuk csatlakozni. Kell-e ennél jobb bizonyíték, hogy a pápák csakugyan Krisztus szellemétől vannak áthatva, hogy ők valóban a Krisztus művének folytatói?!" — mondja Hoensbroeeh. Persze erre azt mondhatnák, hogy Hoensbroeeh élére állítja a dolgot s nem akarja belátni és elismerni, hogy ezek a pápák is koruk gyermekei, kik nem gazságból, hanem az ókori idők szellemének megfelelőleg, jogosultságuk hitével, sőt kötelességük tudatában „bona fide" követték el ezeket az irtózatosságokat. De Hoensbroeeh kijelenti, hogy ő ezt igenis szem előtt tartja, de találóan jegyzi meg, hogy ez a bona fides akkor a legerősebb bizonyíték arra, hogy mily kevéssé csalatkozhat.atlanok a pápák s mily óriási mértékben eltávoztak a Krisztus szellemétől és tanításától. A történelem bizonyítja, hogy a pápaság és az eretnekek halálra hurczolása mint ok és okozat áll egymással viszonyban és az ultramontanizmus mégis ép az inquisitio története alapján igyekszik a félrevezetett köztudatban azt a hazugságot meggyökereztetni, hogy a pápaság és az egyház sohasem ontott vért s minden csepp vérért, mely ez „üdvös" intézménynyel kapcsolatosan kihullott, egyedül a világi hatóság felelős. S itt két dologra hivatkoznak a jugosultság teljes látszatával. Egyik az, hogy minden inquisitori ítéletben csak annyit mondanak ki az egyház tiszteletre méltó, bölcs és kegyes férfiai, hogy „az eretnek átadatik a világi hatóságnak", és mindenkor hozzácsatolták ehhez azt a meleg kérést is, hogy „a .világi hatóság kíméletesen bánjék a kiadottal s életét kímélje". Mindkettő tény, de nem egyéb szemfényvesztésnél. Mindkettőt megtették, de csak azért, hogy az inquisitióval megbízott papok kánoni vétséget ne kövessenek el, s nevezetesen, hogy az irregularitas ex defectu lenitatis (a jámborság hiányából származó szabálytalanság) vétkét elkerüljék. Az egész eljárás tehát puszta világcsalás, a minek gyakorlásában a pápás rendszer ugyancsak nagy mester. Hogy mit jelentett ez az ártatlannak látszó mondás: „kiszolgáltatik a világi hatóságnak", megmondja a legjobb korona tanú, a mai pápás bölcsészet atyamestere, Aquinói Tamás: „Ha az egyháznak nincsen többé reménye, hogy az eretneket megtéríti, mások javáról gondot viselendő, kiközösítés által eltávolítja azt a maga közösségéből és átengedi a világi hatóságnak, hogy az a halál által távolítsa őt el a világból. Azokat az eretnekeket, a kik bűneiket megbánják, oda engedi ugyan az egyház a poenitentiához, de azért az életüket nem ajándékozza nekik". Világos tehát, hogy a kiszolgáltatás egyenesen azzal a czélzattal történt, hogy az állam, mint az inquisitio hóhéra, kivégezze a kiszolgáltatott embert, — mondja Hoensbroeeh. Hasonló klasszikus idézeteket vesz szerzőnk Guidonis Practica Inquisitionis, Sprenger és Institoris Mallaeus Maleficarum, Eymeric Directorium Inquisitorum. s számos más tekintély és vezető inquisitor mű véből, a hol mindenütt megtaláljuk ezen vagy ehhez hasonló kifejezést: „Aradendus est curiae saeculari, ultimo judicio faciendus". S hogy ezek kivégzése sem a világi hatóságok tetszésétől függött, hanem egyszerűen az inquisitorok parancsára történt, bizonyítja Comensis inquisitor Lucerna Inquisitorum czimű művének e következő kijelentése: „Az inquisitorok ítéletének végrehajtása a világi hatóság íj^al történik. E végrehajtásnak vonakodás nélkül kell • jrténnie, a megfelelő ítéletet végre kell hajtani. Ha a világi hatóság a végrehajtástól vonakodik, vagy az inquisitio folyamatát közvetve vagy közvetlenül gátolni kisérti, a kiközösítést vonja magára. A megfelelő büntetés az, mely a lelket a testtől elválasztja (poena quae avellit animam a eorpore). E tekintetben a klasszikus tanúk oly tömegét sorolja fel Hoensbroeeh. hogy vakmerőségnek is orczátlan a pápás írók azon hazugsága, hogy a római egyház és annak kreatúrái nem voltak soha a vérengzés okozói, s minden csepp vérért a világi hatóság felelős. Hasonló porhintés az is, hogy az inquisitorok mindenkor azt a kegyes kérést intézték a világi hatósághoz, hogy lehetőleg kíméljék meg a kiszolgáltatott szerencsétleneket a kíntól és haláltól. Megtették ezt is, de hogy mit értettek ezen, lássuk a sok közül csak egyetlen illetékes magyarázót, Diana Antonius szicziliai inquisitort: „Eljárhatnak-e az inquisitorok a világi birák ellen, ha ezek az eretnekekkel szelíden bánnak és a tűzhalál büntetését nem hajtják végre ? Igen. mert a világi birák az eretnekek ügyében csak végrehajtók s kötelesek az eretnekeket azonnal halálra ítélni. A világi bíráknak az inquisitorok ítéletének végrehajtása tekintetében semminemű egyéni akaratuk nincs. Nem lehet e tekintetben arra a kérésre sem hivatkozni, melyet az inquisitorok, mikor az eretnekeket a világi hatóságnak kiszolgáltatják, előre szoktak bocsátani, melylyel t. i. kérik, hogy velük irgalmasan bánjanak. Ez a kérés ugyanis csak azért van szokásban, hogy az egyházi birák elkerüljék a szabálytalanságba való esést. Az inquisitorok kényszeríthetik a világi bírákat, hogy az eretnekeket tűzre vessék a nélkül, hogy szabálytalanságba eséstől félniök kellene. Ez következik IV. Orbán, IV. Kelemen és IV. Incze bulláiból." Ezen kivül még nemcsak egész sereg egyházi tekintély művéből, hanem III. Incze, IV. Pál. V. Pius, VIII. Incze, IV. Sándor, X. Leo bulláiból és dekrétumaiból is igazolja Hoensbroeeh, hogy az a nagy képpel igazolásul hivatolt kérés csak szemfényvesztés és egyedül azért történt ut inquisitores evitent irregularitatem. S e tekintetben még arra is adtak utasítást, hogy a már siralomházban levő elítéltet „vigasztaló" pap minden módon igyekezhetik a makacskodó eretneket megtérésre bírni, de nagyon vigyázzon, hogy a halálos ítélettel ne hozakodjék elő, mert akkor részessé válik annak elítélésében. Ha ezt mégis megtenné, hát megszabják az útját annak is, miként szabadulhat a bűnétől. Lehetetlen tehát elvitatni, hogy minden felelősség egyedül a pápaságot terheli. Hoensbroeeh itt ismét egy íráshelyre utal: „Van az írásban egy hely — úgymond — mely a „Krisztus helytartójának" e vérontásoklioz való viszonyát jövendölve megvilágítja. Az a hely szintén „helytartóra" vonatkozik. „Akkor Pilátus vizet hozatván, megmosá az ő kezeit a közönség előtt, ezt mondván : Ártatlan vagyok én ez ember vérétől. . . . Vigyétek el ti őtet és a ti törvényetek szerint ítéljétek meg őtet." Máté 27, 24. János 18, 31.