Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-11 / 6. szám

házi ós világi férfiainknak — mint Pokoly mondja — nem is épen jogosulatlan aggályaik. Mert úgy körülbelül valami fából való vaskarika-szerű kinózése volna a fakultásnak, s a mellett korántsem tölthetné be a hozzáfűzött várakozásokat. Legfeljebb annyi volna belőle az eredmény, hogy valamelyik theologiai akadémiánk tanári kara — a budapesti vagy a kolozsvári — nagyobb fizetésért végezné mai munkáját, de ezért talán nem is volna érdemes olyan nagy költségekbe verni magát az államnak. Pokoly ós Baczoni ugyanis egyenlő színvonalú és rangú intézetnek kívánja az állami fakultást a theologiai akadémiákkal, sőt mindkettő úgy viselkedik azokkal a nézetekkel szemben, a melyek eltérnek ettől az első pillantásra talán nagyon természetesnek látszó, de közelebbről s mélyebben vizsgálódva végképen céltalan eszmétől, mintha egyáltalában nem is léteznének, vagy pedig oly balgák volnának, hogy szót se érdemes rájok vesztegetni. Pedig ugyan mit fog használni a theologiai akadémiák hallgatóinak, vagyis leendő papjaink nagy részének az egyetemi fakultás, ha csak hírét hallják annak, ós viszont szintén mit a fakultás hallgatóinak, ha épen csak azt ós úgy tanulhatják, a mit ós a hogy a vidéki akadémiák növendékei? És vájjon mit fog használni az ilyen színvonalú egyetemi fakultás egyházi irodalmunknak, mit a theologiai tudománynak, a melyeknek teljességgel nem az a bajuk, hogy egyik vagy másik tanárunknak csak 4000 kor. a fizetése, nem pedig 5000 vagy 6000? Mayer Endre, ki mint régi theologiai tanár, inkább tekinthető e téren irányadó egyéniségnek Pokoly ós Baczoni uraknál, általában véve csatlakozik a fakultás ós az akadémiák közti viszony tekintetében általam előadottakhoz, legfeljebb részletekben tér el tőlem, de ezek a lényeget nem érintik s könnyen kiegyenlíthetők s elintézhetők. Meg is maradok álláspontomon továbbra is, egyfelől a lelkészképzés és theologiai tudomány magas érdekeire való tekintettel, másfelől abból a gyakorlati szempontból, mert az általam tervezett módon lehet az állam ós egyház közti viszonyt a legjobban, a legkönnyebben ós a legbékésebben rendezni. Csupán egyetlen részlete adhat okot e viszonynak akkor is vitára : a tanárok alkalmazásának módja. Erre nézve Mayer és az »Evang. Egyházi Szemle« cikkírója épen úgy, mint a »Debreceni Protestáns Lap«-ban most megjelent cikkében Baczoni Lajos egybehangzólag azt kívánják, hogy oz egyház ajánlási joggal bírjon s a miniszter köteles legyen az ajánlottak közül kinevezni valakit, vagyis e szerint az egyház a tanszékek betöltésére elöntő befolyást gyakoroljon. Sőt Baczoni Lajos az erre hivatott testület gyanánt az egyetemes konventet egyenesen ki is jelöli, meghallgatandóknak tartván amaz által előbb a theologiai tanárkarokat. Nagyon sajnálom, hogy épen ebben a kérdésben, mely autonómiánkat látszólag oly közelről érdekli, olyan álláspontot foglalok el, mely úgy tűnhetik fel, mintha csorbítani akarnám egyházunk természetes jogait. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy a tanszékek betöltésénél a jelölés joga nem egyik vagy másik egyházat, hanem kizárólag a fakultás tanári testületét illeti meg. Ha az állam tartja fenn a fakultást, az egyháznak jogosan absolute nem lehet döntő befolyása a tanárok kinevezésére még pedig annyival kevésbé, mert a fakultás tanári karát sem lehet egy olyan jogtól megfosztani, a mi minden többi fakultásnál gyakorlatban van. De meg micsoda okból volna erre szüksége az egyháznak? Talán annak megakadályozására, hogy valaki ne hirdethessen egyházellenes tanokat a fakultás tanszékén? Hiszen úgy is csak olyan egyént lehet oda kinevezni, a ki az egyházban már azelőtt lelkészi, vagy theologiai tanári, legfeljebb még vallástanári állást foglalt el. Ha valaki arról ismeretes, hogy ez állások valamelyikében olyat hirdetett, a mi nem fór össze egyháza tanaival, módjában áll, sőt kötelessége az egyháznak keresztülvinnie nemcsak azt, hogy az illető ne jusson egyetemi tanszékre, hanem egyenesen azt, hogy még az egyháznál viselt hivatalát is odahagyja. Ha pedig valaki nem vált hírhedtté az egyház irányában táplált ellenséges érzületéről, s ennélfogva annak kebelében hivatalt tölt be, miért ne a legilletékesebb biró, a fakultás tanári kara, bírálja el hivatottságát, s miért döntsön a felett egy tudományos kérdésekben illetéktelen testület, a konvent ? Ennek semmi értelme nem volna, még akkor se, ha a theologiai akadémiák tanárkarai előlegesen véleményt mondanának is a jelöltekről, mert hiszen a konvent akkor sem volna kötve véleményükhöz, különösen, ha a mi könynyen föltehető, az egyes tanári karok véleménye eltérne egymástól. De különben is hogy volna keresztülvihető a jelölés jogának a konventhez való utalása a fakultás közös protestáns volta esetén? Avagy örök időkre meg volna állapítva, hogy mely tanszókeket foglaljanak el reformátusok és melyeket evangélikusok? Nagyon különös lenne ! De meg a mi református konventünk iránt a jelen viszonyok közt (habár az eddigihez képest már is sokat javult a helyzet) még mindig nem valami túlságosan nagy a bizalma egyházunk egy jelentékeny részének abban a tekintetben, hogy nem törődve semmi pártpolitikai és személyes szemponttal, azokon felül tudna