Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

hogy igehirdetésük az Istennek igaz igéjét foglalja magaban. tekintettel az egyház konfesszionális felfogására. Ilyen levén az én egyéni felfogásom a lelkész igehirdető és bibliamagyarázó szabadságaról, következik belőle az is, hogy azt a vallástanítás körében sem tartom korláttalannak és csupán csak az egyéni hit és meggyőződés által határoknak. Azok a korlátok, a melyek fenállanak az igehirdetés körül a kathedrán, fennállanak szerintem az iskolában is; — épen azért azt a szabadságot, a mit Péntek Ferenc követel, nemcsak megadhatónak nem tartom, sőt az egyház szempontjából veszedelmesnek ítélem. Miért? Azért, mert az a korlátlan egyéni »hit és meggyőződés*, meglehet, hogy épen azoknak lelkében ingatná meg az egyházi hittudatot és épen azokban támaszthatna nem helyes fogalmakat az irás igazsága, örök tekintélye és az egyház felfogása felől, a kiket pedig, nemcsak »vallásos lelkületű református emberekké*, hanem >református keresztyén egyháztagokká« kell nevelnünk. Fájdalom, nemcsak az egyház konfesszionális felfogása, de még magának a szentírásnak szabályozó auktoritása tekintetében is igen sokféle egyéni hit és meggyőződés uralkodik közöttünk. Ezeknek korláttalan szabadságot engedni a vallástanítás terén nem lehet; különösen nem abból a szempontból, hogy azoknak megfelelőleg tárgyaltassék a szentírás és vonassanak el belőle a gyermek hitének és erkölcsiségének tartalmát képezendő igazságok és törvények. Ha ez megengedtetnék, nagyon félek, hogy bábeli zűrzavar támadna egyházunkban, s annak »evangélium szerint reformált keresztyén* neve alatt a legtarkább • egyéni hit és meggyőződés* foglalna helyet. Miként lehetne tehát Péntek Ferenc elveit úgy alkalmazni, hogy se a biblia, se az egyház kárt ne szenvedjen és vallástanításunk mégis sikeresebb legyen? Erre nézve egyeni véleményem a következő: Helyeztessék a vallásianítás magára a bibliára; alkalmaztassek a vallástanítók által a növendékek egyéni munkásságára fektetett módszer; adassék szabadság a módszer oly felhasználására, a mely a tanulók lelki fejlettségének és a tanító egyéni ügyességének megfelel, — de azt, hogy a vallástanító mit használjon fel a bibliából, valamint, hogy mik legyenek azok a hit tani igazságok és erkölcsi törvények, a melyeket a targyalt részekből el szabad és el kell vonni : állapítsa meg maga az egyház. Ha már ellene vagyunk is a rendszeres hit-és erkölcstan tanításának (bár én a magam részéről a részletenként elsajátított hit- és erkölcstani tételek rendszeres összefoglalását, vagy a felsőbb osztályok vala melyikében, vagy a konfirmációi oktalásnál feltétlen szükségesnek látom), tanításunk meneteben mégis rendszernek, fokozatosságnak, összefüggésnek kell lennie, s tekintettel kell lennünk épen Pesten arra, hogy az a tanmenet ne hitoktatónként különböző, hanem egyforma és egyöntetű legyen és módot adjon arra, hogy mindazok a hittani igazságok és erkölcsi törvények, a melyek gyermekeink valláserkölcsi tudatának, nemcsak mint vallásos vagy keresztyén emberekének, hanem református leendő egyhaztagokenak is tartalmát képezzék — közölhetők és elsajatittathatók legyenek. E végből magának az egyháznak kellene megállapítania a tanterv megfelelő beosztását; kijelölni a tárgyalásra felveendő bibliai történeteket és részeket; — a mi pedig a legfőbb, ha nem is tankönyv, de mindenesetre a vallastanítót kötelezőleg szabályozó vezérkönyv alakjában, történetről történetre, tárgyalt részről tárgyalt részre, külön-külön, precíze, s a szentírásnak és az egyházi felfogásnak megfelelőleg formulázva összefoglalni az elvonandó és a tanítványok által megtanulandó hittani és erkölcstani tanulságokat és tételeket. Így megadatván a keret s felállíttatván a szükséges korlátok, ám adassék meg a vallástanítóknak a módszer keresztülvitelében való egyéni szabadság: az már igy nem fog nagy veszedelmet okozni, még akkor sem, ha valaki hitregéknek tekinti is a bibliai történeteket és olyan visszatetsző profanizálással meséli, is el a »Cstifolódó Chám« történetét, mint Péntek Ferenc. Ám legyen tehát szabadság, de olyan, a mely ismeri a maga korlátait; szabadosságba ne menjünk, legkevésbé pedig vallástanításunk terén, mert az nemcsak magunkat ragadna mind távolabb Istennek igaz igéjétől, hanem aláásná anyaszentegyházunkat, épen azokban, a kiknek igaz református keresztyén hittudatától, szeretetétől, áldozatkészségétől várjnk, Isten irgalmán és segedelmén kívül, jövendő felvirágzásunkat. Hamar István. TÁRCA. Angolország és a romanizmus. E Lap már többször foglalkozott azokkal a ritualista velleitásokkal, a melyek az angol államegyház papsága egy részét hatalmukba kerítettek, valamint a pápasag azon törekedésével is, hogy az angol nemzetet, vagy ha azt egészében nem is, legalább az államegyházat, beterelje a pápaság egyedül idvezítő aklába. Angliaban is, mint az egész föld minden műveltebb, különösen pedig protestánsok által is lakolt, vagy epen protestáns országaiban bamuiatos munkát fejt ki a papizmus, leghívebb s legügyesebb hadserege, a jezsuitizmus által, elvesztett vagy meggyengült pozíciója visszaszerzésére. Ha némi sikert ér el itt, vagy ott. a legnagyobb hangon kürtöli világgá; sőt hogy a hiszékeny világot elámíthassa, nem riad vissza a valótlanságok állításától sem. A papizmus ez eljarására is azonban csak ezt lehet mondani: ignotos fallit, notis est derisui. Nagyra van a pápaság angolországi sikereivel, s a mikor az utóbbi években megindult az államegyház papjai körében a Rómára emlékeztető ritualizmus, nagy volt az öröm és vérmesekké lettek a remények a Vatikánban. Azt hitték: végre elérkezett az angol hivatalos egyház, s talán meg az angol nemzet megtérésének is az ideje, s a pápaság egy korszakalkotó nagy eseménynyel: Anglia meghódoltatásával rekesztheti be a XIX. század történetének könyvét. A ritualista mozgalom s a felsőbb körökben történt pápás konverziók sok ember lelkében támasztottak aggodalmat Anglia sorsa felöl; de inkább csak a külföldön,