Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

mint magában Angliában. A külföld csak a jezsuitizmus által világnak eresztett célzatos hirek után ítélte meg. mind a ritualista mozgalmat, mint a pápaság állítólagos sikereit; magok az angolok és az angliai viszonyokat csak némileg is ismerők azonban, épen nem fogják fel tragikusnak a helyzetet és épen nem félnek attól, hogy Anglia elfelejtené régi jelszavát: »No popery*, és hogy az angol nép belehajtaná nyakát, akár a ritualista papság, akár pedig a pápa igájába. Az, hogy Anglia pápistává legyen, csak reménység, és pedig olyan reménység, a melynek beteljesedését nem éri meg, nemhogy XIII. Leó, de még maga a pápaság sem. Anglia s az angol nép, a mióta csak befogadta a reformációt, úgy összeforrott a protestantizmussal nemzeti, alkotmányos életében és a népéletben, hogy azt a ritualista kovász és a pápaság minden mesterkedése sem lesz képes leszakítani soha az evangélium ama talajáról, a melybe gyökereit eresztette s a melyen nagygyá és virágzóvá lett. A romanizmusnak Angliában állítólag elért sikereivel foglalkozott nem régen a liverpooli Protestant Standard. Fejtegetéseiből, a melyek Angliának a pápistasággal szemben elfoglalt történeti helyzetére s a tényleges viszonyokra érdekes világot vetnek, nem lesz érdektelen néhány gongondolatot felemlítenünk, annyival inkább, mivel egy angol r. katholikus püspök őszinte vallomására is rámutat, a mely egymaga is elegendő fényt vet arra, hogy mi jövője lehet a pápaságnak Anglia megtérésére vonatkozó reménykedéseinek. Reá mutat arra az eltagadhatatlan tényre, hogy ha a prot. országokat a r. katholikus államokkal összehasonlítjuk, szembeszökő ellentéteket tapasztalhatunk. Azok az országok, melyekben közszeretetnek örvend a biblia s virágzik a szabad sajtó és a szólás-szabadság, mindannyian láthatólag előrehaladottak és virágzók, mig más oldalról a pápás országok lethargiába sülyednek, romlottak és alacsony színvonalúak. S ha ez utóbbiakban tapasztalható is valamelyes életrevalóság és előrehaladottság, — ez a protestánsoknak s honfitársaikra gyakorolt befolyásuknak tulajdonítható, és ,jó módjuk, befolyásuk, közerkölcsiségük szorosan aránylik annak mértékéhez, a mely szerint ezek elszakadnak a romanizmustól. És nem igy van-e? — folytatja tovább a Prot. Standard cikkírója. Hát vájjon azt a lépést, midőn egy nemzet eladdig imádott bálványaitól elfordul, hogy az élő Istent szolgálja, — nem követte-e mindig az Isten áldasa? Ez történt Angliával is. A reformáció idejében uralkodói félrelökték a tömjénfüsttől illatos oltárokat és eltávolították a szent képeket; a nemzet pedig, mint egy test — egy lélek fordult az addigi bárdolatlan pápás pogányságtól az igaz Isten tiszta imádásához. Ezért aztán Anglia Erzsébet alatt és I. Jakab korábbi éveinek folyaman a felvirágzásnak addig még el nem ért magas pontjára emelkedett. Megkísérelte ugyan a pápaság elvesztett hatalma visszaszerzését ; de elért eredménye sohase maradhatott állandó közöttünk. Így I. Jakab, uralkodásának későbbi éveiben kegyeibe fogadta ugyan a pápális pogányságot; I. Károly pedig, Land érsekkel egyetemben, a pápás bálványimádáshoz igyekezett kényszeríteni bennünket, — de az Isten megszabadította a nemzetet, bár előbb az országot vérpatak árasztotta el;

a polgárháború vérpatakja. Aztán adott a gondviselés egy szabadítót Angolországnak : Cromwel Olivért, a ki ledöntötte az újra visszahelyezett szentkép-bálványokat és szerteszórta a főoltárokat; és Anglia ismét hatalmas nemzetté lett, sőt még hatalmasabb, mint Erzsébet napjaiban. És Cromwellnek egy szava elegendő volt arra, hogy a pápát és szolgáit, a francia királyt és a savoyai herceget megállítsa a piemonti völgyekben Isten kegyeltjeinek kínzásában és megölésében. II. Károly csak titokban volt pápista, de II. Jakab egész nyiltan ment misézni. A jezsuiták egyre másra nyitották meg iskoláikat; szerzetes-rendek telepedtek le Londonban ; romanisták alkalmaztattak minden hivatalban, és Jakab mindent elkövetett, hogy a nemzetet az Antikrisztus lábai elé vesse. De Isten ismét adott egy másik szabadítót: Oraniai Vilmost, a ki megmentette Angliát a zsarnokság alól; polgári és vallásos szabadságát ingathatatlan alapokra helyezte és az országot a legmagasabb polcra emelte az európai államok sorában. Anglia célba vett leigáztatása tehát mindig Rómával, felszabadulása és felvirágzása pedig mindig a protestantizmussal függött össze. Csoda-e, ha a nemzetnek alkotmányos élete, egész szive és lelke a protestantizmussal forrott össze a hosszú évszázadok küzdelmeiben, s vájjon lehet-e félteni attól, hogy elfeledve múltját, nehéz megpróbáltatásait: az életet adó forrást, a melyből külső és belső felvirágzása és nagygyá létele fakadt, — valamikor még annak a hatalomnak adja alá magát, a mely csak elnyomására, alkotmányos és lelkiismereti szabadsága elrablására törekedett ? Nem, ezt hinni nem lehet. És hogy Angliának a protestantizmussal való eme történeti összeforrása mily áthághatatlan akadályként tűnik fel magok a romanisták előtt is, annak meggyőző bizonyságául szolgál dr. Lyster anchonry r.kath. püspöknek a r. kath. ifjúsági egyesületeknek legutóbb Chesterben tartott gyűlésen mondott beszéde is. Dr. Lyster beszédében egyebek közt a következőket mondá: »Gyakran halljuk fölvetni ezt a kérdést : vájjon az angol nemzet vissza fog-e térni arra a hitre, a melyet elragadtak tőle? Fog-e ugyan valaha egy erősen r. katholikus nemzet büszke helyzetére emelkedni? Nincs hatalmunkban a jövőbe tekinteni, avagy megmondani : mit hozhatnak az évek? — de láthatjuk az idők jeleit, követhetjük a közvélemény által kiszabott utat, nyomozhatjuk az események indító okait. Ámde sok nehézség áll előttünk. Ott van a nemzeti büszkeség, az oly annyira népszerű előítélet és a régi tradíciókhoz való ragaszkodás. Háromszáz éves multunk története át van szőve a példátlan politikai előhaladottságának és növekvő kereskedelmi boldogulásának tényeivel. Anglia hajóhada hasította a tengereket; seregei győzelmesen nyomultak elő zászlóikkal. Sokszor bukkantak akadályokra, gyakran szenvedtek vereséget, de a legtöbbször azért diadal követte lobogóikat Dunkirktől Corunnáig, Blenheimtől Waterlooig. Növelte birtokait, szaporította gyarmatait, széiesbbíteíte befolyását, megnyitotta kikötőit, elküldte kereskedőit a messze tengerekre, kereskedést űzött minden forgalmi központon. És ekként, — protestáns államfők uralma alatt, protestáns vezérférfiak vezetése mellett, protestáns parlamentek kormányzása alatt, — a prot. eszme annyira összeforrott Angolország jólétével, hogy az emberek köztudatában az egyik ügy kapcsolódott a másikhoz, mint ok és szükségképeni következmény >. Bizony úgy; és ez, a mult nagy eseményei és a jelen felvirágzása és nagysaga által szentesített kapcsolat olyan erős és oly világosan áll az angol nemzeti közgondolkozásban, hogy mindig olyan gátakat fog emelni a papizmus mesterkedései elé, a melyen át nem hághat sohasem. A pápaság tehát csalódással zárhatja le a XIX. század évkönyvét. Nem jegyezhette arra fel Anglia meghódolását ; de nem is fogja feljegyezni sohasem ! Ifj. Zsoldos Benő.