Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

Lőn világosság. Valami rettenetes lehetett az, mikor »sötétség vala a mélységnek szinén«. Határtalan nagy, vak sötétség, melyben minden alak, melyben nem tenyészik élet, melyben nem vezeti nem igazít el egyetlen sugárka sem, s a melyben olyan jól érzi magát a bűn, halál De az Úrnak szava csendült e szomorú, élettelen világ felett : »Legyen világosság és lőn világosság«. Lőn világosság ! A maga valójában látszott minden alak. Kicsinyt mutatott a kicsiny, nagynak tűnt elő a nagy. Elet sarjadt mindenfelé, mélység magasság megnépesült, S milyen szép volt az az élet! Szűzi, tiszta, szent, a mint az Alkotó kezéből előkerült. Fényes sugár vezetett biztos ragyogással útján minden teremtett lényt. Ebben a fényben, ebben a ragyogásban élt az istenképére teremtett első ember. Oh ! hogy olyan kevés ideig tudott élni! Oh! hogy a világosságnak a sötéttel újra és olyan hamar össze kelle keverednie ! Mig a természet világának szép napja tovább ragyogott, tovább terjesztett sugaraival életet, fényt, meleget, szépséget: addig az ember lelki világát mély sötétség fedte be, telve formátlansággal, rémülettel, halállal, tévelygéssel, bűnnel. Mekkora árnyat is vetett az első bűn a világra ! Nem látszik abban a sötétben, az első négy ezer esztendő sötétjében semmi se tisztán. Összekavarodnak az alakok. A távol közeinek látszik, az óriás törpének, a szép rútnak, a fenséges közönségesnek ós megfordítva, a vétek erénynek, az őrület okosságnak, az iszonyat gyönyörnek. Magának az Istennek képe is láthatatlan lesz ; nagysága, szentsége, igazsága, irgalma, kegyelme elmosódnak a terjengő homályban. Kicsinyes, ormótlan bálványokat, erőnélküli, formátlan, emberész és emberkéz csinálta törpesógeket megnöveszt, istenekké emel a torzító, hamisító sötét. Micsoda sötét is lehetett az, melyben az Isten dicsőségének sugarai sem látszottak ?! A sötétség telve van rémülettel, félelemmel. A sötétben járó fél, remeg, irányt, utat téveszt. Iránya a bizonytalanság, útja előtt folyton örvény tátong, mely elnyeléssel fenyeget. Hogy fél, hogy reszket a bűnbe esett ember, hogy próbál fényt gyújtani áldozati máglyái tüzében. De hajh! attól csak nő az árnyék. Az árnyék, mely telve van ijedt képzelem szörnyalakjaival. Az a balga félelem, melylyel zizegő levélnek, csattanó villámnak, sivíló szélnek, háborgó tengernek, vak éjszakának oltárt emel a Krisztus előtti ember : hangosan beszél a rémek édes anyjáról, a lelkeket borító sötétről. A sötétségben nincsen élet. A mi van, az is csak élősdi élet:a halál szolgája, a pusztulásé. A sötétben tenyésző gomba és penész életnek látszik ugyan ; de voltaképen életnek pusztítása csupán. A lelki sötétben járó emberiség látszólagos élete is ilyen. Bátorsága mint erőszak, bölcselkedése mint hitetlenség, szerelme mint fajtalanság, alázatossága mint embereknek való hizelkedés, szépsége mint önistenítés nyilvánul. A sötétség a bűn hű szövetségese. Atláthatlan takaróul kínálkozik, pedig csak mi nem látunk át rajta. Mennyi iszonyatot, mennyi meg se nevezhető, névtelen bűnt takar az emberiség lelkét takaró setét. A kinek a szive fáj e miatt, mert a világosságra, az ő eredeti állapotára emlékező sziv a sötétben is sajog: milyen keservesen sir e miatt. »Nincs senki, a ki jól cselekednék!« »Eltévelyedtünk, mint a pásztor nélkül való juhokcc. »Vajha megszakítanád az egeket és leszállanál !«. És »az Úr mondá: legyen világosság és lőn világossága »Es ez a világosság fénylik vala«. Az a világosság, melynek jövetelót hirdette a bethlehemi csillag, éneklő angyalsereg. »Az igazságnak ama napja«, Istennek egyszülötte leszállt a földre. Mekkora fényesség volt az, melyet a bethlehemi pásztoroktól a keleti bölcsekig meglátott minden idvességre vágyó lélek! Es »lőn világosság«, általa és benne ! Egyszerre újra tisztán látszott Istennek a képe. Az igaz Istené. Az áldott fény tisztán mutatta a tehetetlen bálványok semmiségét s az igaz Istennek erejét. A mi eddig elrejtetett vala a sötétségnek általa, megjelenté a Fiú. Mert »az Ayát senki sem ismeri, csak a Fiú s a kinek ő megjelenti«. Bizony csak 0 általala, egyedül al tala, az O fényében látjuk, ismerjük Istent. Az 0 eljövetelével megszűnt a félelem, a sötétnek, a bűnnek reszketése. Eltűntek a folyton kérlelendő, busás áldozatokkal engesztelendő zordon bálványok, annyi vérnek ivói. Eltűnt a haragvó, a boszuálló Isten, s a Fiú engesztelő halálában ott ragyogott az irgalmas, a bűnösöket is szerető »Mi Atyánk«. Hogy micsoda félelem szakadt le a világ szivéről, azt talán Keresztelő Jánosnak, ennek a megigazulást komolyan kereső nagy prófétának ez a kiáltása tudja megmagyarázni : »Ime az Istennek ama báránya, a ki hordozza a világ bűneit«. Mennyi megszűnt aggodalom, elmúlt félelem beszél e rövid kiáltásban ! A hova fény süt, ott pusztulni kell az élősdi életnek, a sötétség gyermekének. A hová Krisztus világossága elért, a hova azt beeresztették, szivbe, házba, országba, földrészbe, ott pusztulása lőn a bűnnek, halálnak, fakadása az igazi életnak, annak az életnek, mely nem véges, melyen nincs hatama a múlás törvényeinek,