Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

mert örök, mint a forrás maga, melyből származik. Ennek a fénynek a hajnalhasadását ünnepli a keresztyén világ minden karácsonykor. Ezt a fényt kell befogadnia ma is, kunyhónak, királyi palotának egyaránt, mert különben megöli a sötétség a maga rémeivel, képzelődéseivel, halálával. Erre a fényre- van szüksége a mai kor gyávaságának is. Mert a ma gyermeke a sötétség miatt fél, s ha küzdelmek állanak útjába, lelki sötét által megsokszorozva, lába megrogy, lelke összetörik. Az a sok összetörő élet, mely szemünk láttára pusztul el, arról beszél, hogy még ma is nagyon sokan vannak a sötétben járók, kik a vak éjszakában nem ismerik meg a vezető Atyai kezet, vagy nem biznak abban sem. Pedig a nap süt az égen, a Nazárethi Jézus fénye tisztán, világosan ragyog mindenfelé. Mégis mennyi tévelygés, mennyi habozás, mennyi élettelenség, mennyi halál mindenfelé. Miért hogy az első karácsony óta nincsen karácsony mindig, folytonosan? Miért hogy az égi nap, Jézus, az ő fényességével nem világít mindenüvé? A napot is ki lehet zárni. A sötétet szerető szem beárnyékolja a maga ablakát, s eltilt magától minden fényt. Az erős fény bántja is a homályhoz szokott szemet. Szelídebb fény kell a mi bűntől megromlott szemeinknek. A saját elménknek fényessége. S a mekkora terecskét az bevilágol: az életünk köre. A milyen furcsa, tartalom nélküli árnyékot rajzol a vak homályon : az a lelkünk tartalma. Mégis úgy szeretjük azt a pislogást, hogy oda nem adjuk semmiféle napnak, még a Krisztusnak fényességéért sem. Az tartja vissza az embert a fényben járástól, Krisztusban éléstől, hogy ennek ragyogásában önnön világa homályosulni látszik. Mert a mesterséges fény, ha megszámlálhatlan gyertyafény erejével bír is, elhomályosul az égi nap előtt. Azért olyan szomorú, olyan sötét, olyan tévelygő a világ, mert a maga mócsecskéinél nem lát, a fényes napot pedig nem akarja látni. Közel két ezer éve, hogy felsütött reánk a nap, Krisztus napja. Mennyi virág, mennyi élet, mennyi idvesség fakadt azóta általa. Oh ! nyíljatok meg szivek, engedjétek be éltető fényét, hadd pusztítson el ott minden pusztító halált, s hadd fakaszszon örök életet. Vegyetek tőle fényt, boldogságot, tudást, erőt, hatalmat, bölcseséget, bátorságot, idvességet. Vegyetek világot tőle, a ti mécseitek számára. Mert másban nincs világosság. A mi Krisztusunk a világosság; minden világosság egyedül csak Ő. Minden más fény véges, értéktelen. Ne féljen senki világossággal közeledni a mi Istenünkhöz, mert ha világossága tőle származik, közelében csak annál erősebb leszen. De ha csak lámpafény, akkor el fog sápadni közelében. A napot csak napvilágnál látni. Istent csak Isten fényénél, a Mi Atyánkat csak a Názárethi Jézus fényében. Ragyogj, óh! ragyogj Bethlehemnek csillaga! Világolj igazságnak napja! Végy el fényeddel rólunk minden rettegést; törölj ki szivünkből minden bűnt, halált, s mutasd utunkat oda fölfelé, honnan örvendő angyalok szálltak alá egykoron, békesóget és kegyelmet hozva a világra ! Gergely Antal. A pápaság és az inquisitio. II. Az ultramontánizmus ama hazugságát, hogy az inquisitio nem a pápaság kreatúrája: a történelem alaposan megcáfolja. Az inquisitio és a r. katholicitás egymástól elválaszthatlan két dolog. Mihelyt az ú. n. katholikus egyház kifejlett, első rendű feladatának tekintette, hogy a reábízott hitigazságokat megőrizze és hogy minden egyes ember igazhitüsege felett őrködjék. Persze ennek az igazhitüségnek a mértékét aztán maga szabta meg. S hogy milyen könnyen beleeshetett az ember az eretnekségbe, mutatja az, hogy a XlII-ik században (1229 évi toulousi zsinat) azt is eretneknek tekintették, a ki évenként legalább háromszor meg nem gyónt. Az inquisitio, mint hitbiráskodás a hierarchia kialakulásával járt karöltve. Az ember lelke üdve felett egy, egész a római pápáig emelkedő, fokozatos hitbiróság őrködött, melynek minden egyes igaz hivő kész eszköze volt. E tekintetben a legelső rendeletet III. Ince pápa adta ki Excommunicamus nevü dekrétumában. Itt kánoni büntetés s nevezetesen hivatalvesztés terhe alatt parancsolja meg a püspököknek, hogy kerületeikben »az ereinek gonoszság kovászát« távolítsák el. Ezzel megalapította a hit bíráskodást, melyet aztán az 1229. évi toulousi zsinat egyetemesen kötelezővé tett. Itt hivatalvesztés terhe alatt meghagyták az eretnekek üldözését, és pedig oly módon, hogy minden kerületben egy papi és több világi emberből álló hitnvomozó bizottságot volt köteles a püspök felállítani, mely az eretnekeket szemmel tartotta, el is fogatta, vagy ha megtértek, más igazhitű községbe átköltöztette s ruhajokra szines kereszteket, varratott. E bizottságnak tartozott segíteni minden uraság, de sőt a 12 éves fiú és a 14 éves leánygyermekeket is megeskették, s ez esküt vélük minden ket évben megismételtették, hogy feljelentik az eretnekeket. Hogy aztán IX. Gergely 1231-ben átokkal sújtotta, becsteleneknek, hivatal viselésére képteleneknek 101*