Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-04 / 5. szám

pélyes szertartássá, de egyszersmind az egyházi öntudatot is megszilárdító tanítássá tételét; a megkezdett jó munkának a konfirmáltak egyesületében (Dtuli Pr. L. 2. sz.) és az ismétlő iskolákban (Debr. Pr. L. 3. sz.) tovább folytatását; ifjúsági és más vallásos egyesületek szervezését (Debr. Pr. L. 3. sz. két cikkben is); a protestáns nőképzés fellendítését (Dtuli Pr. L. 1. sz.); protestáns nőegyesületek felállítását (erre nézve a Sárospataki Lapok egy igen szép vezércikket hozott a 4-ik számban); vallásos estélyek szervezését (Debr. Pr. L. 3., sz. Dtuli Pr. L. 3. sz.) ; vallásos népies iratok terjesztését (Debr. Pr. L. 3. sz.); a presbitériumoknak a védelmi munkába bevonását (Debr. Pr. L. 3. sz., Dtuli Pr. L. 3. sz.); a vegyes házasságok körül a megelőző védekezést (Dtuli Pr. L. 2. és 3. sz. két cikkben); sőt a Dunántúli Prot. Lap legutóbbi (4-ik) számában lic. Rácz Kálmán már a szociális térre is reá irányítja az egyház figyelmét. íme egész fegyvertára ez az evangéliumi, egyházvédelmező és egyházépítő fegyvereknek! Már nemcsak itt-ott csillannak fel egyes »pietistaknak« és »rajongóknak« nevezett emberek kezében ; már azok is ajánlják felhasználásukat, a kik korábban feleslegeseknek s nem magyar embereknek valóknak vélték. Mennyi fegyver, mennyi építő eszköz! — s még csak most kezdjük ajánlgatni egyetemlegesen ! Ez a mostani egyetemleges ajánlgatás nagy lelki örömére szolgál mindenkinek, a ki e fegyverek és eszközök jóságáról már régen meg volt győződve; de az a körülmény, hogy még csak most ajánlgatjuk, a legszomorúbb bizonysága annak, hogy a múltban mily sokat mulasztottunk. Ha ezek jók és hasznosak a jelenben és a jövőre nézve, bizonyára hasznosak lettek volna a múltban is, a jelenre nézve. Hogy nem használtuk fel őket, nagyot hibáztunk, s ezért kell ma látnunk egyházunk vérző sebeit. De nem rekriminálok ! A mult csak tanulságul legyen most! Még nem késő a mentés munkája, csak fogjunk neki lelkesen és folytassuk kitartóan. Nagy haladás már a bajok beismerése, örvendetes a helyes mentő eszközök felismerése , de ez magában véve, — a mint Erős Lajos mondja—»kevéssel ér többet a körösi szentelt víznél!* A tettnek, a cselekvésnek ideje van már előttünk s az tetteket, cselekvést kiván tőlünk. Tegyünk, cselekedjünk tehát mindnyájan! Ragadjuk fel a védelem fegyvereit és az építés eszközeit, s mint Nehemiás idejében, míg egyik kezünkkel tartjuk a védő fegyvert, addig másik kezünkkel építsük meg a magyar Sión megromlott kőfalait és tűzben megégett kapuit! Figyelő. Baranya vármegye árvaháza.* (Adatok a jelenkori ellenreformáció történetéhez.) Csak száraz adatokat sorolok fel. Történeti adatokat hivatalos aktákból. Akár csak annak adatait, hogy anno akkor a mikor, török elnyomóink hogyan neveltek keresztyén gyermekekből fanatikus muzulmánokat. Azonban roszul mondtam. A török a gyermekeket a maga pénzén neveltette a próféta híveivé. Nálunk a protestáns árvákat a maguli pénzén nevelik buzgó pápistákká. Vegyük csak sorra. 1890-ben, midőn a közigazgatás államosítása kísértet^ a vármegye alispánja azzal az okos indítványnyal lépett fel, hogy az árvaházban évek óta felhalmozott tartalék-alap miért lenne az állampénztáráé ? Vegyük elejét s a vármegye szavazzon meg abból 242,645 frtot egy megyei árvaházra. Az indítvány természetesen eltogadtaott. Majd bemutattatott a kiküldött bizottság tervezete, mely szerint az árvaház vezetése Grác-ból behívandó sziirka-nénékre lenne bizandó. Ez protestáns részről ellenzéssel találkozott, s az ellen felebbezés is ment fel Szápáry belügyminiszterhez. A miniszter leirt, hogy a megye illeszsze be az alapszabályokba az — esetleg — gondnok és gondnoknő által való kezelés módozatait is. A protestáns — ugyan nagyon gyenge — ellenzék ismét felszólalt és kizárólag csakis az utolsó módozatot kívánta alkalmazásba venni. Ekkor történt az a gyászos eset, hogy egy református lelkész a r, katholikus megyegyűlési tagok nagy éljenzése és helyeslése mellett az apácák mellett szónokolt, érvelve azzal, hogy vezesse bárki, csak meg legyen mielőbb. Azt csak mellékesen említem, hogy egy buzgó világi tanácsbiránktól s mástól is ezért keserű szemrehányást kapott, melyet könyezve fogadott — a gyűlés után. Nemsokára meghalt. Jó, hogy árvái a pártfogolt intézetbe nem kerültek. Talán megfordult volna sírjában. Újra, s most már nyomósabb felebbezéssel éltünk. A belügyminiszter 1892. április 3-án kelt 18.614. sz. rendeletével, a felebbezés mellőzésével az alapszabályokat helybenhagyta, azonban mégis: »oly kikötéssel, hogy ha az árvaház a szerzetesnöh által teljesítendő vezetése ellen bármikor indokolt panaszt emelne, a vármegye közönsége az iránt vizsgálatot elrendelni, tíz év elteltével pedig az intézet vezetését okvetlenül részletesen megvizsgáltatni tartozik, hogy annak eredményéhez képest a további vezetésre nézve intézkedhessék*. Ez is valami volt. A felebbezés egészen kárba nem veszett. Ezek az előzmények, a melyek a tényállást félremagyarázhatlanul megállapítják. Az alapszabály 2. §-a így szól: «Ezen intézetbe az árvák valláskülönbség nélkül vétetnek föl.* A mi nagyon természetes oly intézetben, mely törvényhatósági jellegű s mely minden felekezetű árvák elvont vagyonából megtakarított fillérekből létesült. A fiú növendékek rendszerint 12, a leányok 15 éves korukig tartatnak benn. Azonban az intézet kilépésük után is felügyeletet gyakorol, a fiuknál a 18, a leányoknál férjhez menetelükig, illetve 19. évükig. (7. §.) No lám! ez csak természetes, az 1868. évi LIII. t.-cikkre való tekintetből is. * E cikket, mely hivatalos akták alapján egy tűrhetetlen lelekhalászó mesterkedésről rántja le a leplet, a legkomolyabban ajánljuk a kerületi gyűlés és a konvent tagjainak, valamint a prot. képviselők figyelmébe. Szerte. 10*