Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-04 / 5. szám
val, káplánjaival, (esetleg a theologus diákokkal) felváltva végezze, a vasárnap délutáni szolgálatokat meg egyenesen ezekkel a kezdőkkel láttassa el ; a kis gyülekezet papjai pedig követik a nagy papok példáját. Hiszen országos bajunk, lelkószkedósi rendszerünknek sarkalatos hibája, hogy kura pasztorálist csak elvétve gyakorlunk (tisztelet a kevés kivételeknek), a belső misszió ós az evangélizáció szokatlan munkájától meg (ismét tisztelet azoknak, a kikre ez nem tartozik) csaknem egyetemlegesen fázunk. Az épen a baj, hogy nemcsak Debrecenben, a hol meg se akarják próbálni, hanem Pozsonyban is, Kolozsvártt is, Sárospatakon is, a hol már megindultak a keresztyén hiterősbítés munkájában, vagy nem imerik, vagy nem is akarják az evangéliumi imádság ós a krisztusi ige valódi fegyvereit felvenni, hanem színtelen egyletekben, evangéliumi só nélküli felolvasásokkal próbálgatják az ép oly bizonytalan, mint sikertelen lépéseket. Az a baj, hogy úgy a régi, mint az ujabbkeletű intézményeinkben és munkásságunkból épen az hiányzik, a mi fő: az egy szükséges dolog, az Úrnak amaz ujjászülö és megszentelő lelke, az evangéliumi református közszellem. A református közszellem alapja és éltető lelke Jézus ós az ő evangéliuma, mert a reformációban az eltemetett evangélium ós az elhanyagolt Jézus kultusza támadt új életre. Általában véve pedig erőteljes keresztyén közszellem csak ott és akkor fejlődik ki, a hol ós a mikor Jézus ós az ő evangéliuma eleven erőkónt él, hat ós működik a benne hivők lelkében, elannyira, hogy ez az isteni erő halja át nemcsak az egyesek lelkületét, hanem a közlélekben is ez uralkodik. Más szóval ott ós akkor óp ós hatásos a keresztyén közszellem, a hol ós a mikor a közélet alapintézményeiben, tehát a 'családban, az iskolában, a templomban, a sajtóban ós a társadalomban is az evangélium a vezető ós a kormányzó erő. Sajnos, hogy ma e tekintetben nem csupán Debrecen, de egész hazánk egyházaiban a keresztyén közszellem hanyatlását tapasztaljuk. Az evangélium kultusza meghanyatlott a családban. Az a régi jó protestáns szokás, hogy a családban bibliát olvastak, zsoltárt énekeltek, közösen imádkoztak, szóval házi áhítatot tartottak, most már még a nép alsóbb rétegében is csak itt-ott ismeretes. Művelt ós előkelő hiveink családjában ma már csak elvétve hangzik föl az Istenigéje, az Istent dicsőítő ének és az imádság, sőt még a templomba járó műveltjeink sem igen ismerik a bibliát és nem igen énekelnek a templomban. Már pedig biblia nélkül, vallásos ének nélkül, imádság nélkül támadhat-e, fennállhat-e erőteljes református közszellem? A református közszellem ápolása, köztudomású, hogy mennyire meglazult az iskolában. Az egyházi népiskolában, a vallástanítás mellett, itt-ott még csak van valamelyes református jellegű nevelés is; de a középiskolák ifjúsága már csak így-úgy tanulja a vallás tételeit, de az evangéliumi keresztyén nevelés áldásaiban nem részesül. Az állami középiskolákban római kath. szellem uralkodik, a református iskolákban meg igen gyakran racionálista, pantheista és materialista kételyektől megmérgezett, ál-protestanfizmussal mételyezik meg a szegény ifjúság tapasztalatlan lelkét. Ezért és a család, meg a sajtó vallástalansága miatt az ifjúság nagy része hitetlenül vagy hitehagyottan lép a főiskolákba, a hol meg a külföldi protestánsoknál oly áldásosnak bizonyult ^evangéliumi ifjúsági egyesüleU-ek hiterősítő ós erkölcsnemesítő intézményét nálunk vagy nem is ismerheti meg, vagy nem is akarja megismerni a hitében már megviselt egyetemi és akadémiai ifjúság. Már most kérdem, lehet-e, szabad-e követelni a református közszellem kultiválását az olyan ifjúságtól, melyet a család és az iskola keresztyén hiterő nélkül bocsátott szárnyra és az egyház társadalmi és egyesületi tevékenysége hit- és erkölcsi védelemben ós erősítésben nem részesít? Nagy balgaság azt hinni, hogy az ifjúság lelkében az evangéliumi hitet nem kell rendszeresen ápolni és nemesíteni, mintha az úgy magától és szabadon ós egészségesen kifejlődnék. Magában a templomban sem elóg gondos nálunk a református keresztyén közszellem ápolása. Kultuszunk ellen az evangéliumi bensőség, a jó izlés és az Istenigéjónek »tiszta« hirdetése szempontjából alapos kifogásokat lehet emelni. Templomi éneklésünk ízléstelensége csaknem közmondásos. A prédikálásban vagy két emberöltő óta az erős hit és tiszta kegyesség sajnosan meggyengült s ez életadó lélek helyett a szónokias előadás és a művészinek keresztelt declamatorius formalismus az uralkodó, mi mellett az Istenigéjének »tiszta és elegyítetlen« hirdetése másodrendűvé törpült. Minél formásabb szerkezet, minél poetikusabb kidolgozás, minél szónokiasabb előadás: ez az a pródikálási ideál, a mely után a legtöbben futottunk. S eme formalizmus kultuszában lassanként elvesztettük a lényeget: az Istenigéjének erejét, az evangéliumot, a Jézus Krisztust, a keresztyén szellemet. A deklamáló prédikálás lassanként csaknem teljesen kiszoríottta templomainkból az építő igehirdetést, háttérbe tolta az építésben ós közvetlenségben hatásos bibliamagyarázatot ós csak-