Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-28 / 43. szám

tosabb munkájában ez a kiáltó egyháztestületi szegénység bénítja meg. Gondolják meg egyházi főkormányzóink, hogy a protestáns egyházak anyagi megerősítése a magyar protestantizmusra nézve életkérdés, a melyet alaposan meg kell oldani, ha azt nem akarjuk, hogy egyházaink az anyagi túlterheltség súlya alatt összeroskadjanak. Vegyék eszökbe országunk kormányzói és törvényhozói, hogy hazánkban a protestantizmus anyagi megerősítése elsőrendű politikai, nemzeti és kulturális feladat; mert mig a római egyházban internacionális rivalizáló hatalommal, a nemzetiségi egyházakban idegen aspirációkkal áll szemben a magyar állam : addig a protestantizmus, közel négy század óta, természetes elvi közösségben és tényleges szövetségben él a magyar állam alkotmányos és nemzeti törekvéseivel. Azért Magyarországon a protestantizmus erősítése egy jelentűségű a magyar nemzeti és állami lót erősítésével. Nézzük az érem másik oldalát is! Felolvastatott a vértesaljai egyházmegye szeptember hó 5-én tartott egyházi értekezletén. (Folytatás.) III. S itt az a kérdés merül fel: de »mi jogon is követeli azt a róm. kath. egyház, hogy a vegyesházasságokból született gyermekek mindegyike a római kath. hitben neveltessék?*. — Ide vonatkozólag tudnunk kell, hogy a keresztyén egyház már a III— lV-ik században helytelenítene és tilalmazta a keresztyénnek egy nem keresztyénnel való házasságát. Justinián császár törvénye bizonyos esetekben halálos büntetést szabott az ily házasságokra. A középkor pápái örökölték ezt a felfogást s vérfertőzésnek, szentségtörésnek bélyegezték a r. katholikus félnek heretikussal való egybekötését. A pápaság a protestánsokat is eretnekeknek tekintvén, természetes, hogy minden módon tilalmazták s törvénytelennek mondották a velők kölött házassági frigyet Vagy a mennyiben az egyházpolitikai viszonyok hatalma által kényszerítve elvégre is érvényesnek kellett elismerniük az ilyen házasságot is, másrészt kimondottak, hogy vegyesházasságot csakis a pápa, vagy legalahb a püspökök dispenzációja mellett köthetnek a r. kath. egyház hívei, és pedig azzal a szigorú kikötéssel, hogy eretnek házastársuk jövendőbeli megtérítésére minden eszközt megkísértenek; egyszersmind pedig a prot. fel is kötelezi magát, hogy r. kath. házastársát hitében nem háborgatja s mindkét nemű gyermekeiket a r. kath. vallásban nevelik. De hát honnan veszi — kérdjük mi — a római egyház e követelésehez a jogot, az igazolást? Mire azt feleli: abból a rendíthetetlen hitcikkböl, hogy a római katholikus hiten kivül senki sem üdvözülhet. — »A katholikus egyház — mondja egy r. katholikus iró (Speil. — Hase, Prot. Polemika. II. 307. 1.) — miután azt tanítja, hogy az egyházon kivül nincs üdvösség, önmagát árulná el, ha jogilag érvényre juttatná, hogy a kath. tél gyermekei (nem szerint) a prot. vallásban neveltethessenek, valamint árulást követne el magan az által is, ha a szüléknek jogot engedne, hogy gyermekeiket a vét'kre (sic!) neveljék*. »A protestantizmus — folytatja tovább — ezt illetőleg más helyzetben van; ez nem bír azon tudattal, hogy az igaz tan nála van, hogy ő egyedül adja az üdvösséget: mi jogon igényelhetné tehát a gyermekeket magának, kiknek úgyis semmi kezességet nem tud nyújtani az igazság és üdvre nézve?* Hát ilyen dogmatikai felfogás, ilyen kizárólagos s igazságosnak egyáltalában nem mondható nézet és szellem az uralkodó a római kath. egyházban és annak híveiben a mai édes hazánkban is. S mi protestánsok meltan elmondhatjuk r. katholikus atyánkfiairól ugyanazt, a mit 1529-ben a két evangéliumi egyház egyesítését célzó marburgi colloquium vagy vitatkozás alkalmával Lu'her mondott volt Zwinglinek és társainak: »lhr habt einen anderen Geist denn wierl« Nektek más szdlenutek van, mint nekünk. Igen, — a mi r. katholikus testvéreinknek egész gondolkozása, a vallásos dolgokról való felfogása, a más vallásuakkal szemben való magatartása, hogy úgy szóljak: a véralkata is egészen elüt a szabadabb légkörben nevelkedet protestánsokétól. . . . Tapasztalhatjuk azt, csaknem lépten-nyomon, de legkivált akkor, midőn pl. egy református fél egy r. katholikus ifjúval vagy leánynyal lép házasságra. — Pár éve, a farsangon egy ifjú vegyes párt eskettem. A r. kath. vőlegény látszólag belenyugodott abba, hogy születendő gyermekeik majd nernök szerint fogják követni szüleik vallását. De alig voltak túl az eküvőn, az ifjú férj már pengetni kezdte, hogy mégis jobb szeretné ha felesége s születendő gyermekeik a r. katholikus hiten lennének. A református menyecske a rákövetkező húsvéti alkalommal úrvacsorával akarván élni szokás szerint tartózkodott a reggeli evéstől. Ferje azonban kényszeríteni akarta, hogy egyék és ne menjen gyónni. Hívem azonban mégis eljött, délelőtt, délután az Isten házaba s úrvacsorával is elt. De ez időtől fogva nem volt nyugta a szegény menyecskének. Hiaba kérlelte férjét, hiaba panaszkodottszüleinek, hiába>

volt minden : — ferje térítési fanatizmusának, folytonos zaklatásának és türelmetlen kifakadásának végre is engedni volt kénytelen, és pár hónap múlva kitérésre jelentkezett hivatalomban. »Mit tehetek mást — mondotta nekem — ahhoz kell húzódnom, a ki a kenyeret keresi*. Meghivattam a férjét is, ki csodálkozásomra eljött, s kértem, hogy ne bántsa a feleségél a vallásáért. Ám ő kemény magatartással válaszolt : »A ki a kenyeret keresi, annak a hitén legyen az asszony* . • : Csakhogy, ha a menyasszony történetesen r. katholikus vallású, akkor már lermeszetesen nem áll ez a tetszetős felfogás; akkor már azzal hozakodnak elő: »az anya dolga a gyer-85*