Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-26 / 34. szám

nak, felületesnek mutatkozott, úgy en is örömmel veszem magamra ezt az Ítéletet. Én azonban csak bizonyos megszorítással állok a Zwingli oldala mellé, a mennyiben a Jézus szavait némileg máskép értelmezem, mint ő. Gondoljuk csak el azt az utolsó vacsorát, mit Jézus tanítványai között költött el. Mi foglalkoztatta az ő isteni lelkét mindenekfelett? Mivel volt tele szive? Egy szent aggodalommal; azzal az aggodalommal, bogy tanítványai nem birják megérteni az ö szenvedését és balalát; hogy az valami iszonyatos, megsemmisítő talányként fogja meglepni őket; — hogy azok, ha Jézus elvérzik a kereszten, nem fogják megérteni Istennek se igazságosságát, se szeretetét, se az ő küldetését. Sokszor beszélt ő előttök szenvedéséről és haláláról, és mindig azt a benyomást szerezte, hogy a tanítványok nem tartották lehetőnek, hogy ez a halál Isten akaratából, az ő felfogásuk ellenére is megtörténik. Ezen az estén tehát ez a szent aggodalom tölté el lelkét: »az én tanítványaim, az én egyedüli barátaim a földön nem értenek meg engem«. Érteni tudjuk, hogy most minden erejét összeszedi, hogy szenvedését és halálát tanítványai előtt érthetővé tegye, s bebizonyítsa, hogy a ki az emberiséget önzetlen szeretetből, tiszta, szent könyörülettől áthatva megváltani akarja, annak a végső, legnagyobb áldozatot is meg kell hoznia. De megkisérlette meggyőzni őket a felől is, hogy az ő önkéntes, önfeláldozó halála, nemcsak az Ő, emberek iránti szeretetét jelenti, — hiszen ebben úgy sem kételkedtek a tanítványok, — hanem föltétlen kezességet akart nekik nyújtani annak az Istennek könyörületéről is, a ki világokat kormányoz, a ki a maga szent ítéletét lelkiismeretünkben nyilatkoztatja ki, a ki azonban nem akarja a bűnös halálát, hanem megtérését és életét. Halála tehát ne verje le a tanítványokat, hanem inkább biztosítsa a felől, hogy van örök irgalom, feljebbvaló minden emberi könyörületnél; van atyai szeretet, mely a föld gyermekének örök hajlékot biztosít. Mikor azt halljuk, hogy Jézus ezen az estén igy szól a tanítványokhoz: »Ezen az éjszakán mindnyájan meg fogtok botránkozni bennem, mivel be fog teljesülni az ige: megverem a pásztort, elszéled a nyáj«, — ez elegendő bizonyíték arra, hogy a Jézus lelkét minő szent aggodalom töltötte be. Közelgett a pillanat, hogy bevégezzék a vacsorát. A mester úgy érzi magát a tanítványok között, mint esy haldokló atya, a ki a maga utolsó szavaiban egész lelkét kiönteni akarja. Mit tesz tehát, hogy a záró szavak által a legerősebb benyomást gyakorolja rájok? Veszi a kenyeret; megáldja, megtöri és adja a tanítványoknak, mondván: »Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtörettetik«. Meg kell gondolnunk, hogy Jézus ezeket nem a szokott nyugodtsággal, hanem a legszentebb meghatottsággal mondja. Nyelvezete tömör, töredékes. Tehát: »Vegyétek, egyétek! Ez az én testem«. Mit jelent ez? Ha meggondoljuk, hogy a keleti gondolkozás milyen fogékony a képleges beszédmód iránt, némileg meg fogjuk a Jézus szereztetési szavait érteni. Ő azt akarta nekik mondani: »a mint megérzitek, midőn e kenyeret eszitek, bogy az kenyér, úgy érezzétek lelketek mélyében azt is, hogy az én szenvedésem és halálom irántatok való szeretetből történik! És a mint megérzitek, midőn a bort iszszátok, hogy az bor, úgy érezzétek át meg át azt is, hogy én az emberiség üdvére adom oda véremet ! Emlékezzetek vissza erre, ha én nem leszek többé, valahányszor egybegyűltök; emlékezzetek vissza arra, hogy az én szenvedésem és halálom az Istentől rám bizott munka koronáját képezi!« Ez az én egyéni nézetem. Közönségesen igy magyarázzák a dolgot: vette Jézus a kenyeret és mondá: »a mint megtöretik ez a kenyér, úgy töretik meg az én testem is; a mint kiontatik ez a bor, úgy fog kiontatni az én vérem is«. Dehát az van hozzá téve: »vegyétek, egyétek, igyátok!* Azt mondja a zsoltárköltő: »Kóstoljátok meg, (vagyis vizsgáljátok meg behatóan nyelvetekkel,) hogy mily édes az Ur«. A zsoltárköltő eme kifejezése ujjal mutat arra, hogy mikép kell érteimezniink Jézusnak elfojtott, töredékes szavait. Ha mi ezeket igazán meg akarjuk érteni, meg kell gondolnunk azt, hogy Kelet regi népeinél a képes beszéd sokkal szorosabban és bensőbben tapadt a valósághoz, mint nálunk, és hogy olyan képet, a mi jól esett a szívnek, csak egy olyan megelőző tárgytól lehetett kölcsönözni, a miben van valami kedves és elevenítő tartalom. Csakhogy az izraeliták borzadtak a vérivástól, a mennyiben azt a vallási törvények meg is tilták nekik. Képtelenség tehát az, hogy Jézus valami olyan képletet mondott volna a tanítványoknak. a kik izraeliták voltak, a mitől az ő vallásos érzetök visszaborzadt volna. Azt tartjuk tehát, hogy a Jézus utolsó szavai meghatóan egyszerű, de egyúttal megrázóan fenséges bizonysága az ő megváltói szeretetének, a melynél fogva még az utolsó órában sem magára gondolt, hanem csak a szegény emberiségre, a melyet csak ő képes megváltani, ha a tanítványok hűséggel megállanak a szent örökség mellett. Mikor mi úrvacsorával élünk, mit teszünk a Zwingli módja szerint ? Mi az úrvacsora vételekor egy nagy családot alkotunk és felteszszük mindazokról, a kik velünk vacsorálnak, hogy egész lélekkel velünk vannak, midőn lelkileg Jézus köré gyülekezünk. Mi úgy képzeljük a dolgot, mintha egy hosszú asztal mellett ülnénk, melynél az asztalfőt Jézus foglalja el. Ő osztja ki a kenyeret és a bort a tanítványoknak, azok meg ismét a magok tanítványainak, növendékeinek, mig végül a hosszú láncolaton át hozzánk jutnak a szent jegyek. Gondolunk arra, hogy ellőttünk ezeren meg ezeren éltek a szent vacsorával, a kik a nehéz küzdelmek között is hívek, maradtak a Jézus zászlajához. Gondolunk az elhunytakra, a kikkel bennünket a halhatatlan szeretet köteléke fűz össze. Egykor velők együtt ültünk a szent asztalnál, most az úrvacsora nagy asztalánál ott látjuk őket a tanítványok ama nagy csoportjában, a kik felett nincs hatalma a halálnak. Fájó örömmel üdvözöljük a megdicsőültek szellemalakjait és az örökkévalóság lehe fuval át úrvacsorai ünnepélyünkön. Ugy vagyunk ott, mint egy atya gyermekei, egy Jézus tanítványai; érezzük mind közönségesen a legnagyobb és