Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-26 / 34. szám

határozottan ellene mond. Rámutattunk arra, hogy az ősegyház azért fegyelmezett minden bűnt, mert a pogány állammal szemben ezt szükségesnek tartotta. A középkor folyamán ennek gyakorlata magából a hierarkhia fogalmából következett; az állam és egyház határai nem voltak oly élesen elválasztva, — de azt is mondottuk, hogy már maguk a reformátorok közt is nézeteltérés volt e tekintetben. Pl. Zwingli a büntetést, tekintve az állam keresztyén jelleget, az állam körébe utasította. A hol az egyház eleinte minden jogot magának tartott is fenn a büntetésekre nézve, mint hazai ref. egyházunkban : ott is időnként mind többet adott fel elveiből. E szempontot, mely nem véletlen, nem kellene szemünk elől eltéveszteni. Határozott véleményem: hogy ma, a mikor az állam minden bűnt büntetéssel sújt, csak azokat kellene az egyháznak fegyelmezni, melyeket a felekezetlen állam nem büntethet. Ezek pedig, szerény nézetem szerint, kétfélék: az elsők a direkt módon nyilvánuló vallástalanságok, milyenek: a templom elhanyagolása, úrvacsorával nem élés, gyermekeit egyáltalában nem. vagy más egyházban keresztelés, konfirmáltaíni nem akarás, egyházi esketést mellőzés, születendő gyermekeiről reverzálist adás. Ilyen vétkek lesznek továbbá, melyek nem direkte felekezetünk ellen irányulnak, de ismérvei annak, hogy az illető tiszta ker. érzülettel nincs felruházva, — milyenek : a káromkodás, iszákosság, vadházasság, családi békétlenség, perpatvar, másoknak kisebbítése, — melyeket a törvényes úton megtorolni nem lehet. Rendellenség az istentisztelet alkalmával, u. m. temetéseknél, a templomban, s más cselekvények végzése közben ; ünnepeknek nem ker. módon való eltöltése (u. m. kártya, dorbézolás, másokat is botránkoztató munkálkodás). Pazarolás különféle módokon ; gyermekek elhanyagolása és bárhol nyilvánuló, nem keresztyénhez illő magaviselet, mely még világi büntetéssel sem torolható meg. Ezen felfogásomat több körülménynyel tudom indokolni. Ha mi minden vétket, mely igaz, sokszor súlyosabb a felsoroltaknál, büntetni akarnánk: akkor egy valóságos büntető bíróságot kellene felállítanunk minden legkisebb egyházban, melynek, ások bűneset komplikáltságát tekintve, épen úgy kellene nyomozni, kutatni, mint a világi bíróságnak. Erre alkalmas elemekből van-e szervezve egy presbitérium; egyezik-e hivatásával az ily eljárás; nem tolná-e háttérbe egyéb vallási és közgazdasági ügyeinket az ily funkció? — azt hiszem, hogy ezekre minden elfogulatlan az én felfogásomnak kedvező feleletet adna. De ha másfelől úgy fogjuk fel a dolgot, hogy nagyobb bűnösre csak a világi ítélet kimondása után alkalmaznánk a büntetést; nem lesz-e méltánytalan egy bűnért kétféle büntetést szabni ki. különösen akkor, midőn egy, a világi hatóság által elitéltnek, minő a gyilkos, stb. inkább segelyére kellene sietnünk a vallásos vigasz nyújtásával ? Beláthatatlan zavarnak volna, csekély véleményem szerint, szülőokává, ez egész eljárás S ha valaki azt mondaná, hogy ezzel ellenmondásba keverednenk, mert kisebb bűnösöket büntetnénk, a nagyokra pedig ügyet sem vetnénk. — azoknak feleletünk : hogy ebben épen semmi ellenmondás nincs, söt logikusan foly az egyház fogalmából, s a modern állammal szemben elfoglalt álláspontjából. Az egyház ugyanis tanít jóra, nevel, igyekszik a rosznak azon csiráit, melyekből a nagy bűnök ki szoktak fejlődni, — elnyomni. A rosznak általunk fegyelmezendőnek tartott csiráiból fejlődnek ki a nagyobbak Ha az egyháztag nagyobb bűnre is vetemedett, űz egyház tanítása, fegyelmezése után is, világos, hogy az egyház eszközei vele szemben elégteleneknek bizonyultak, s a világi büntető bíróság erejet kell igenybe venni. Ez a én nézetem a mai egyházfegyelem köréről, teljesen meg lévén győződve, hogy más irányú fegyelmezés behozatala ellenkeznék egyházunk elveivel; céltalan volna, mert haszon helyett kárt okozna egyházunk egészséges fejlődésének. De hát az a kérdés, hogy bármily körültekintő szabályzat meggyógyítja-e azon sebeket, melyek ma egyházunk testét égetik, s ezek a sebek vájjon egyedül a fegyelmezés hiánya folytán állottak-e elő, s nem azt lehetne-e inkább mondani, hogy azokat a hibákat kellene és pedig sürgősen orvosolni, melyeknek kiirtását az optimizmus most már csak fegyelmezéssel tartja lehetőnek ? Tegyük fel, hogy a régi kor vallásossága tisztább és felemelőbb volt a mainál, s az emberek nem voltak oly erkölcstelenek, mint ma, — vájjon a fegyelmezésnek köszönhetjük-e azt? Óh! ez nagyon is vitatható kérdés, s szerintem az Ítélet mérlege e tekintetben nem hajolna a fegyelmezés javára. Tegyük fel, hogy egyházunk hívei sok részben vallástalanok, az áldozatkészségben restek, bebő hivatalnokaikat, elöljáróikat nem becsülik kellő mértékben, erkölcstelenek stb. Mi ennek az oka ? Megengedem, hogy a fegyelmezés hiánya is, — de sokkal több, egyéb baj, mely ha meg nem szüntettetik: fegyelmezéssel kevés sikert érünk el. A baj oka részint kivül van, a társadalomban, a korszellemben, részint magának az egyháznak testéből fakadt kelevény. Hogy melyek azok, mikép kell ellenök küzdeni ? — eléggé kifejtették egyházi lapjaink per longum et latum, — s igy azok elsorolásától felmentve érzem magamat. Most pedig befejezem talán hosszúra is nyúlt dolgozatomat. Érzem, hogy az összegyűjtött csekély anyagon sem tudtam uralkodni oly mértékben, a mint óhajtottam volna. Plátó e gondolatot azzal fejezi ki, hogy a forma nem tudott diadalmaskodni az anyag felett. Mi okozza ezt? a művészi erő hiánya-e, vagy az iró szárnyait lekötő bajok? Talán mindkettő, de az utóbbi minden bizonynyal. TÁRCA. Mise és úrvacsora. (Folytatás és vége.) Hát Zwingli, a mi reformátorunk! * Ő neki olyan véleménye volt, a melyhez én is, a nagy férfiú iránti hálával csatlakozom. Az urvacsorai igék magyarázata és az úrvacsorai szertartás alakítása miatt sok keserű szemrehányást kellett elszenvednie. Még ma is nagy számmal vannak tudós theologusok, kik nagyon kicsinylőleg nyilatkoznak a zürichi reformátor úrvacsorai felfogása felől. Azt mondják, hogy ő nagyon felületesen bánt el az úrvacsorával; hogy az ő rövidlátó elméje nem birta felismerni annak végtelen mélységét. Hogy ő a sivár, üres racionalizmusnak esett áldozatul. Kétes barátai mentő okokat keresnek szegénysége védelmére. Én pedig azt mondom : a mit Zwingli a szent vacsora dolgában cselekedett, az az ő legnagyobb és legáldottabb lelki tényei közé tartozik. Ha ő ennél a kérdésnél fáradtnak, sivár* A szerző zwingliátias lelkesz. I ot K