Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-26 / 34. szám

sága ós békessége a legmagasztosabb cél, mely előttünk áll, mint magyarok előtt; a vallási harc ellenkezik azzal az evangéliummal, a mely zászlónkra van feljegyezve a Megváltó szent kezeivel, — nincs tehát más előttünk, mint az öntudatos, tervszerű védekezés e sötét tábor támadása ellen ós egyszersmind követelő kérése az állam hivatalos vezetői előtt az ellenünk immár hivatalosan is bejelentett irtó háború erélyes megakadályozása iránt. Nem szórványos felekezeti sérelmekről van immár szó, hanem a protestantizmus tervszerű leszoríttatásáról és kiirtatásáról; itt az ideje tehát, hogy a magyar protestantizmus, mint egy ember emelje fel tiltakozó szavát és gyűléseiből a legkomolyabban szólítsa fel az állam ügyeinek intézőit a nemzeti katasztrófa elhárítására. Ha nem teszi meg, immár megérett az aratásra és méltó, hogy learattassék. Szentmdrtoni. Az egyházfegyelemről. Tanulmány. Irta: Péter Mihály kisazari ref. lelkész, egyházmegyei aljegyző. (Folytatás és vége.) Az eljárás szerintem a következő fokozatokat tartaná meg. I. fok volna az intés, még pedig négy vagy több szem közt magánúton, azon elvből kiindulva, hogy kiki tartozik meginteni az ő vétkes felebarátját. Ha az illető tovább folytatná helytelen életmódját: presbitérium elé volna idézendő, mely őt hivatalosan meginti. További vétkezés esetén ismét a presbitérium elé idéztetik, mely már komolyan megfeddené. Ha ezek után sem akarna megjavulni és a bűnben tovább élne: következnék, hogy az egyház eltiltaná, vagy megfosztaná őt az egyházi hivatalok viselésétől, tehát nem lehetne keresztszúle, egyházfi, harangozó, presbiter, gondnok, stb. Végül a IV., mint végső fokon eltiltatnék az úrvacsorájától, mindaddig, mig megjavulásának látható jeleit nem adja. A tisztségektől való megfosztás a presbitérium javaslatára az egyházi közgyűlés által történnék. De az illető a büntetés ellen felebbezéssel élhetne az egyházmegyére. Az úrvacsorától is a presbitérium fosztja meg az illetőt; ezt a közgyűlés jóváhagyja, de a határozatot megerősítés végett az egyházmegyei közgyűlés elé kell terjeszteni. Ennek megerősítő határozata után válik jogerőssé. Hogy egyéb büntetési eszközöket nem tartok célravezetőknek, azt már fennebb megindokoltam; most szólanom kell arról, hogy e szempontokat indokoljam meg. A fokozatok, a mint látszik, elég számosak, a mi arra szolgál, hogy a bűnösnek alkalom adassék a magábaszállásra. A fokozatok közt is megvan a kellő emelkedés. Véleményem szerint ugyanis az egyházi tisztségektől való megfosztás kisebb fokú büntetés az úrvacsorától való eltiltásnál. Igy fogták fel ezt a régiek s a budai zsinat is. Azt is figyelembe vettem, hogy az ódium ne nehezedjék a presbitériumra; ezért a III. és IV. fokon az egyházmegyére lehet felebbezni. A IV. fokon való határozatokat megerősítés végett az egyházlátogatóság terjeszteni fel az egyházmegyére. A pénzbírságot, mely a III. fokozaton ma érvényes zsinati törvényeinkben helyet foglal, mellőzni szeretném ; mert szerintem az egyházfegyelmi eljárásoknál nem szerepelhet. Most azt mondhatná valaki, hogy én, a ki a fentiek szerint oly szabadelvű álláspontot foglalok el, miért tartom megengedhetőnek mégis, hogy végső fokon az úrvacsorától is eltiltassék a bűnös? Érvelhetnének ellenem épen azon elvekkel, melyeket magam hangoztatok; azzal, hogy hiszen épen itten áll az, hogy kiki magának áll vagy esik és már ágendáló szónoklatainkban is ezen figyelmeztetéssel szoktunk az úrasztala elé járulni kívánókhoz fordulni: »vizsgálja meg minden ember magát és úgy egyék abból a kenyérből s úgy igyék abból a pohárból, mert a ki eszik és iszik méltatlanul, kárhozatot eszik és iszik önmagának, hogy meg nem becsüli az Úrnak testé;, és vérét*. Ez hát a felelősség protestáns elve. De ez egyetlen, szigorúbbnak látszó fegyvert az egyház megengedheti magának, s én azt hiszem, hogy ha ez egyetemesen mondatnék ki, pl. kerületenként, avagy zsinatilag, s felmutatnánk, hogy ez éles fegyvert saját fenmaradásaik érdekében kell alkalmaznunk: az sokak beleegyezésével találkoznék s helyeslésüket nyerné meg. Egyházunk vezetőinek e kérdésben nyilvánuló egységes nyilatkozata közmegnyugvást idézne elő; tehát teljesen az az álláspontom, a mi a budai zsinaté volt. Ha egy minden tekintetben szabadelvű zsinat ilyet megengedett: az az egyház presztízsét ma sem rontaná le. De ezzel csakúgy érnénk célt, ha a végső büntetést a legsúlyosabb esetekben alkalmaznók ; mert könnyelmű használatával magunkon ejtenénk sebeket, a mennyiben e drága szentségünket a sűrű alkalmazás által könnyen játékszernek tüntetnénk fel, jelentőségét leszállítanánk a hívek szemében. Továbbá az sem tévesztendő szem elől, hogy kisebb bűnökre kisebb büntetések alkalmazandók, súlyosabbra súlyosabbak, s mérlegelendő a bűn indoka: a tudatlanság, a nehéz családi és magán körülmények stb. Ha egy neveletlen ember vétkezik, a kinek sorsa olyan volt, hogy nem szerezhette meg a hit és erkölcsképzés eszközeit, annak vétke nem esik oly súlyos beszámítás alá, mint a másik, a roszakaratból vétkezőé. Ezt már a régiek is felismerték, — a fegyelmezés tisztább korában alkalmazták is. A polgári igazságszolgáltatásnak pedig ez egyik vezérelve. És épen, mert e kívánalom nem tartatott be igen sokszor, azért járt a régi fegyelmezés annyi gyűlölséggel. Ma is a legtöbb javaslat ezen fő hibában leledzik. Az ember sajnálkozva olvassa, mint van odadobva a legtöbb szakasz végére: »az egyház minden áldásától megíosztatik«. Rendetlenkedik valaki a templomban: »az egyház minden áldásától megfosztandó*. Elhanyagolja a templomot: »az egyház áldásai tőle megvonassanak*. — Ne csodálkozzunk aztán azon, ha az ily szabályzat nem szülhet megnyugvást azok kebelében, a kik szeretnék az egyház virágzását, — a kik a fegyelmezés felelevenítésétől sem óvakodnak, de igenis azok túlságaitól félnek. Ezekben mutattunk volna rá arra, hogy a fegyelmezésnek mely eszközei volnának ma igénybe vehetők. Most lássuk ama másik kérdést, hogy a fegyelmezés mely bűnökre volna kiterjeszthető ? A javaslat-készítők azon legfőbb hibába estek, hogy minden bűnt az egyház által is büntetendőnek tartottak. Értekezésünk folyamán már rámutattunk arra, hogy ennek az állammal szemben való történeti fejlődésünk