Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-12 / 32. szám

500 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 32. szám. Mennyi ideig vallották őseink a fent bemutatott fegyelmi elveket; meddig volt divatban a kitiltás és bevétel előbb bemutatott formája ? — nem tudjuk megmondani. Valószínűleg igen sokáig. A legközelebbi ágendás könyv, melyet bemutatunk, s mely az egyházi fegyelemről is szól, Kármánnak 1787-ben kiadott ecclesiai ágendája, >avagy a helvetiai vallástétel szerint reformált magyarországi ecclesiákban való szent sacramentomok kiszolgáltatásának és egyéb megszokott vallásbeli ceremóniáknak és közönséges istentiszteletnek rendeltetett módja, melyet a régen óhajtott egyenlőség behozattatásáért, közhaszonra, maga saját költségén a világ elébe adott Kármán József losonci lelkész*. Óh, de bizony hosszú időnek kellett elszállani a magyar protestáns egyház felett, hogy az egyházi fegyelemről alkotott nézetnek és gyakorlatnak oly kicsi hely is elég lehetett, a mennyit az a Kármán ágendájában,— szemben a Samorjaiéval, — elfoglal. Előszavában ily panaszos hangokat hallat Kármán : »A cégéres bűnben élőnek feloidozása alatt értem én, nemcsak a közönséges ecclesiai követést, a mely a felséges rendelések szerint a paráznákra nézve eltöröltetett, de nem a káromlókra és egyéb égrekiáltó bűnökre nézve, a hol még el nem tapostatott a tiszta ecclesiai fenyíték, hanem a magános feloldozást is, a mikor valamely megilletődött bűnös lelkében terheltetni érezvén magát, a mit közönségesen cselekedni nem tartozik, magánosan kéri, keresi azt a maga lelkipásztoránál*. Ugyancsak ő mondja tovább: »a cégéres bűnből megtérők feloldozásának módja* cimű szakaszban: »a régi mód szerinti közönséges feloldozásnak példája is alig található*. Épen azért ő már nem is értekezik hosszasabban a fegyelmi elvekről; a nyilvános kitiltásnak és {eloldozásnak formáját sem közli, hanem »megesik mindazáltal, hogy valamely jó lelkek erőtlenségből valamely cégéres bűnbe esvén, és lelkekben nyugtalankodván, magok kérik a lelki tanítótól az ilyesmi feloldozást, — s az ily esetekben való lelkipásztori eljárásnak formáját már közli tehát, mely is a következőkből állott. Megismertetvén a lelkész a bűnösnek bűnei nagyságát, s látván megtörődését szóljon neki igy: »Azt kérdem tőled, te vagy-e ama személy, ki tisztátalan életeddel a te jó Istenedet megbántottad stb.?< Továbbá: > Bánod-e ezen bűnödet, szégyenled-e valósággal az Isten, a szent angyalok és a világ előtt ily gonosz cselekedetedet stb.? Igéred-e magadat szentül arra, hogy ha Isten neked megkegyelmez és a gyülekezet is megenged, ezentúl szentül fogsz élni stb.?* Mindezekre a bűnösnek igenlő feleletet kellett adni, melynek megtörténte után a lelkésznek igy kellett szólania: »a bűnös essék térdre* ; ekkor együtt elimádkoztak egy, a Samorjaiéhoz hasonló imádságot. Imádság után igy kellett szólania a lelkésznek: »Penitentiát tartó személy! hallván a te vallástételedet, látván megtörődésedet, ha bűneidből szívesen megtértél: Én Jézus Krisztusnak hivatalos szolgája lévén, azzal a hatalommal, mely nekem is adatott, megbocsátom a te bűneidet és feloldozlak kötelékeik alól, Atyának, Fiúnak, Szent Léleknek nevében Amen*. Kiss Gergelynek, Szerencsi Nagy István által 1788-ban közzétett ágendája a »Lelkek őrizetének gyakorlása a botránkoztatok körüU c. szakaszban foglalkozik az eljárás módozataival. Kiss G. botránkoztató bűnösök alatt érti a paráznákat, házasságtörőket. gyilkosokat, tolvajokat, káromkodókat. Ezek ismét vagy olyanok, a kik őrizet alatt vannak, vagy a kik nincsenek őrizet alatt. Az előbbiekhez tehát el kell mennie a lelkésznek, az utóbbiakat magához kell hivatnia. Az utóbbiak közül ismét némelyek tagadják bűneiket: ezeket tehát figyelmeztetnie keli, hogy tisztázzák ki magokat a gyanú alól; de ha nem tagadják, oly esetben példákat közöl, miképen kell magánosan beszélnie a lelkésznek a gyilkossal, paráznával stb. Tehát már ő is csak a magános eljárást ismeri. De azért még a nyilvános feloldozásra is közöl példát, midőn t. i. valaki kényszerítés nélkül áll a gyülekezet eleibe. Formája az eljárásnak épen olyan, mint a Kármán-féle ágendában közlött, azzal a különbséggel, hogy mivel itt a feloldozás a gyülekezetben történik, a bűnös itt, mint Samorjainál, a gyülekezetet is kéri, hogy neki bocsássanak meg, s a lelkész is inti a híveket, hogy vegyék a bűnöst ismét szeretetükbe. Tóth Ferenc is foglalkozik a fegyelemmel 1806-ban közreadott ágendájában. Szerinte büntetendők : az ecclesiának valamely erkölcstelen cselekedet által való meggyaláztatása, s a készakarva való tudatlanság. »Fenyíti az ecclesia a templomba nem járókat, a lelkitanítók becstelenítőit, a templomban a mások figyelmetességét lármázással, illetlen magaviseletével megháborítod* és »a tulajdonképenvaló erkölcstelenséget«, minők a lopás, gyilkosság stb. A fenyíték áll a dorgálásból és az excommunicatioból. Az első magános, melyet a lelkész maga gyakorol, és közönséges, melyet a presbiterekkel együtt a lelkész végez. Az excommunicatio kétféle, kisebb és nagyobb. Kisebb az, midőn a bűnös eltiltatott ugyan az úrasztalától, de miután a gyülekezettel észrevétette, hogy megjavul, minden mások előtt véghez vitt penitentia tartás nélkül, az egyházi szolga declaráfiójánál fogva ismét odabocsáttatik. Nagyobb bűn esetén úgy tiltatott el a bűnös az úrasztalától, hogy addig ahhoz nem járulhatott, mig penitentiát nem tartott, »mely hajdan a templomban, ma a predicátor házában vétetik igénybe«. Mostani ágendás könyveink irói már föl sem veszik a fegyelem ügyét, de a század derekán kiadott ilynemű müvekben még van szó erről. Igy pl. hogy csak egyet említsek, Zsarnay 1858-ban kiadott ágendájában még szól róla. Szerinte a fegyelemben a következő három fokozatnak kell meglenni: 1. A lelkész, vagy más tekintélyek, egyházi tanácsos figyelmeztesse a vétkezőt, magánosan, hogy hibáiról mondjon le; ha ez nem használ, egy-két tanú jelenlétében kell meginteni; végtére az egyházi tanács dorgálja meg, a minek ha nem volna eredménye, ki kell rekeszteni a gyülekezetből, mely csak az úrvacsorától való eltiltásban állhat. De ez, a budai kánonokra való hivatkozással, — csak az egyházmegye által rendelhető el. A kirekesztettet el lehet tiltani még a komaságtól, a hivatalviseléstől is. A visszavételt a budai kánonok szellemében kivánja alkalmazni. De a gyakorlatban ezek sem érvényesültek többé. A fegyelmezésnek még ezen szelídített formája is lassanként egészen kiment a gyakorlatból. Néhány egyházunkban ugyan egész a hatvanas évekig érvényben volt némi maradványa. Igy Révész Kálmán, Kassa tudós lelkésze értesít, hogy ott az 1862. év március 19-ke azon utolsó időpont, a mikor a fegyelmezés ügye is szóbahozatott, megkérdezvén a lelkész, hogy nincs-e az egyházban valamely egyházilag megfeddendő, vagy épen vallástalan egyén ? S azelőtt ezen kérdés minden úrvacsorát megelőzőleg tartott presbiteri gyűlésen feltétetett. Sőt gyermek koromból magam is emlékezem arra, hogy haragtartók, veszekedők s más botrányos bűnben élők, minden bűnbánati hét vasárnapján felhivattak a presbitérium elé. Ámde a fegyelmezésnek eszköze nem volt többé egyéb, mint intés, feddés. Rárcsak ez is megmaradt volna, de utoljára ezt is elhagytuk.