Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-12 / 32. szám

íme ily óriási változaton ment át, rövid kétszáz év alatt a fegyelemnek azon része, melyet lelki fegyverekkel való fegyelmezésnek lehetne nevezni, melyben nincs helye a börtönnek, pénzbirságnak, hanem csupán a lelki hatálomnak. Mily fordulat a közgondolkozásban, Samorjaitól csupán Kármánig, — mily résütés a Samorjai merev, szigorú tormáin, melyet ő a kitiltásnál és a bevételnél alkalmaz, — 150 év múlva. Hová lettek a szigorú penitencia tartások, a nagy ünnepélyességgel végbevitt kitiltások, a hasonló módon megtartott bevételek, a bűnösnek föld poráig alázása?!— Micsoda szellem hozta létre ezt a változást? Talán érdemes lesz az okokat röviden megvizsgálni. Tartsunk tehát rövid szemlét azon okok felett, melyek közremunkáltak abban, hogy a régi, szigorú fegyelmezés mind szűkebb térre szorult, végre el is enyészett, úgy hogy már csak a kutató lelke mereng emlékezetük felett?! (Folyt, köv.) TÁRCA. Mise és úrvacsora. Mikor protestáns ember legelőször lát pápás istentiszteletet, olyanformán érzi magát, mintha valami más világban járna. Egyháza szokásánál fogva a prot. ember mindenek felett az egyházi beszédre irányozza figyelmét, úgy de meglehet, hogy ez a pápás istentiszteletből épen hiányzik. Mit kap e helyett? Látja, hogy a diszes ruhába öltözött áldozár, az oltárhoz lépve, sok mindenféle jelképes mozdulatot csinál; tédre borul; az oltárnak most az egyik, majd a másik oldalára áll; most az oltár, majd a közönség felé fordul. Látja, hogy a gyülekezet időnként térdre borul és keresztet vet magára. Hall ünnepélyes orgona szólamokat és megragadó énekeket. Látja a tömjénfüstöt ; hallja a mise-csengő hangját. Mindez olyan idegen reá nézve, ő a maga egyszerű, diszités nélkül való templomában, a hol a prédikációhoz mindössze a közönséges imádság és az egyszerű templomi ének csatlakozik, mindezekből nem látott semmit. Azonban, ha ez a protestáns ember történeti jártassággal rendelkezik: érezni fogja a pápás istentisztelet szemlélésénél, hogy itt a fenséges őskor szelleme lengi őt körül. Igen, mert a rég letűnt évezredek folyama alatt a népek istentisztelete csupa jelképekből állott. És bárhova fordul tunk volna is, — Jeruzsálemben épúgy, mint Athenében, Rómában, vagy Habilonban, — mindenütt néma hallgatásba merült hivő közönséggel találkoztunk volna a templomokban. Szinte érezhető volt az istenség lehe, midőn amaz ezrek és százezrek felett, kik a szent helyeken, szabad ég alatt, istentisztelet céljából össze sereglettek, ünnepélyes csend és némaság honolt; épezért volt aztán az istentisztelet első szabálya: »hallgasson minden*. És mit láttunk volna? A templom előtt ott láthattuk volna a kőasztalt, az oltárt, melyen hatalmas láng csapkodott fel a magasba. Aztán láthattuk volna az elhaladó papság hosszú seregét, a mint szabályos léptekkel hétszer járja körül az oltárt, ég felé emelgeti kezeit és ottan-ottan a földre borul. A legfőbb pap aztán felhalad a lépcsőkön, egész az oltárig; társai kezébe adják az áldozati barom egyes részeit, a miket ég felé emel, aztán beledob az áldozati tűzbe. A papok egyike halk, ünnepélyes énekbe kezd, a mibe aztán a többiek is bele szólanak. Majd közbevágnak a zenészek is, kürtjeikkel, trombitáikkal, cimbalmaik- és hárfáikkal. A közönség állva vagy térdelve, sőt ottan-ottan homlokát a földre nyomva figyel, a látottak és hallottak által megragadtatva. Azonban Izrael országa későbbi napjaiban az összesereglett nép már magáévá tette a papok énekének záradékát és a mit százezer áhítatos ember lelkesen énekelt, az menvdörgésként zúgott végig Jeruzsálem felett és ott viszhangzott a körülfekvő hegyek oldalán: »Adjatok hálákat az Úrnak, mert nagy az ő kegyessége és nagy volta szent irgalmának megmarad most és örökké*. Az ó-kor istentiszteletének legfőbb alkotó része az áldozat, ez a néma jelképes cselekmény vala. Könnyű megérteni ezt a néma istentiszteletet. Egy oly korból eredt az, a mikor az ember még kevésbé rendelkezett a nyelvvel, de annál erősebben buzogtak fel lelkében a szent érzelmek. Általában el lehet mondani, hogy a történelem reggelén élt emberek az érzelem ereje tekintetében felülmultak bennünket. Csakhogy ők meg azt, a mit bensejökben átéltek és megtapasztaltak, nem tudták szavakba foglalni, s ép azért aztán néma jelekhez folyamodtak. Lássunk p. o. egy engesztelő áldozatot. Leölnek egy barmot, vérével meghintik az oltárt, húsát lángok közé vetik. Mit jelentett mind ez ? Jelenté az Isten iránti mélységes alázatosságot, kinek fenségét megbántotta az ember. Az áldozati barom kiontott vére jelképezte azt, hogy az áldozatot gyújtó egyén vagy közönség tulajdonképen halált érdemelt volna. E helyett fogadja Isten a maga kegyelmébe a mélységes bűnbánat eme külső jelét. A pogányoknál megeshetett, hogy a bűnös ember töredelmében a legbecsesebb áldozatot is oda nyújtotta Istennek ; a tulajdon gyermekét is feláldozta az oltáron. Voltak aztán másféle áldozatok is. Keleten, az Eufrates és a Földközi-tenger közt fekvő országokban általánosan el volt terjedve az a hit, hogy az istenség, a ki életet ád, a ki tavasz nyiltán füvek és virágok szőnyegével teríti be a mezőket, nyárban az aratás áldását adja kezünkbe: minden esztendőben meghal. Mikor tehát beköszöntött az őszi hervadás, elkezdtek jajgatni: »a mi Urunk meghalt és az anyaföld siratja fiát*. A hívőknek az anyafölddel egvütt kellett szomorkodniok, és szomorúságukat legméltóbban azzal fejezik ki, ha legkedvesebb gyermeküket halni engedik. Igv mult ki az ó-korban temérdek viruló ifjú és hajadon, áldozati halállal. Volt aztán az áldozatnak egy harmadik neme is. Feltaláljuk ezt p. o. egy kiváló görög vallásos társulatnál, a mely a mondaszerü költőt és dalnokot, Orpheust tekintette védnökének. A orphikusok azt hitték, hogy ha ök a magok áldozati barmát, megfelelő imákkal, énekekkel és ceremóniákkal megszentelik, maga az istenség is bele száll az áldozatba, és ha az áldozók az áldozat húsát és vérét megeszik, azzal magát az istenséget is magokba ölelik. Abban reménykedtek.