Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

szolgáljuk. És mikor majd kikísérnek végső nyughelyünkre és mindenfélét mondanak felőlünk az emberek, az lesz a mi dicsőségünk legszebb koronája, ha azt fogják mondani : »Ez már csakugyan hü szolga volt, igaz és hü szolga*. Dr. Furrer K. után Ruszkay Gyula. BELFÖLD. Gyülekezeti teendőink a mai felekezetközi viszonyok között. (Folytatás és vége.) E javaslatomban egészen uj vagy épen evangélium ellenes semmi nincsen, mert az evangéliumolvasás megvan a külföldi kálvinista liturgiában, a hitvallás megvan a mi úrvacsorai istentiszteletünkben és a konfirmációi ünnepélyes beavatáson; a textusfölvétel és prédikáció előtli egy vers ének meg van az erdélyi egyházkerületben és Tiszántúl sok helyen; a fenhangon mondandó fogadástétel és Miatyánk az énekléssel együtt a gyülekezet közreműködésének kifejezése s egyszersmind hitéhez és egyházához való ragaszkodásának dokumentálása. Ilyen vagy ilyforma vagy más jobb változtatással kell istentiszteletünket széppé, vonzóvá tenni, hogy híveinket a templomhoz csatoljuk, hitükben erősítsük és egyházunk kebelében megtartsuk. De tovább menve templomi teendőink tárgyalásában: igen nagy jelentőségűnek és szükségesnek tartom ú. n. vándor prédikátori állások szervezését, vagyis papi egyéneknek vándorprédikátorok gyanánt valő alkalmazását. Ilyeneknek működése, már csak az újság ingerénél fogva is, igen áldásos lenne. Élénkítené a vallásosságot, megtöltené templomainkat, felrázná a közönyösöket, szóval ettől a legüdvösebb eredményt várhatnók. Ez uj dolog lenne egyházunkban, de nem uj dolog külföldön és nem uj dolog még a pápista egyházban sem. Megvalósítása sem járna nagy nehézséggel, sőt a legkönnyebben megvalósítható, csak akarnunk kell. És most, mikor a reakció úgy dolgozik ellenünk, okvetlen akarnunk kell és meg kell valósítanunk, mert ezen intézkedésünknek jó eredménye kimondhatatlan. Templomi teendőink után szólni kívánok továbbá — IlI-szor. — egyháztársadalmi teendőinkről. Az egyháztársadalmi tér igen nagy mező és igen szép mező, melyen a teendők egész sorozata vár reánk. És valljuk be, hogy ez a tér az, melyet eddig elhanyagoltunk, vagy a melyen eddig nem elég odaadással és igen kevés sikerrel munkálkodtunk. Pedig a mit az iskolában és a templomban úgy szólva elméletileg tanítunk, hirdetünk és prédikálunk, annak itt kell megvalósulni, az életbe átmenni, életté lenni, különben munkánk keveset ér. Igen, e tér a gyakorlati egyházi élet, melynek milyensége attól függ, hogy miképen tudjuk ebbe bevinni és megvalósítani az evangéliumi elveket és igazságokat. Nagy jelentőségű tehát és reánk nézve igazán életkérdés az, hogy a gyakorlati egyházi élet evangelizálására a legnagyobb gondot fordítsuk. Nem tagadom, hogy igen nehéz is itt a munka, rendkívül sok az akadály, a közöny, a részvétlenség; de kitartás és buzgóság itt is kell, hogy sikerre vezessenek. Itt kell igazán igénybe vennünk tanítóink és értelmesebb, kiválóbb világi embereink közreműködését. És be kell vonnunk a munkába az ifjakat és asszonyokat is. Tömörülnünk, egyesülnünk kell, munkába kell állítanunk egyházunknak minden tagját, egyházi életet s az életbe szellemet kell teremtenünk, igazi református közszellemet. Nem akarok és nem is szükség hosszasabban időznöm e pontnál, hiszen nincs senki, a ki be ne látná az egyházi egyesületek szükségét és hasznos voltát; s e tekintetben már egyházunk kebelében is követésre méltó példák vannak előttünk — habár kevés számmal is, — ezektől tanulhatunk, de tanulhatunk még ellenségeinktől is, kik veszett ügyüket is ily egyesületek útján sikeresen propagálják. Mennyivel inkább kell nekünk e téren buzgólkodnunk, s mennyivel áldásosabb sikerrel kell nekünk magunkat biztatnunk, kik nemcsak saját meggyőződésünk, de minden józan gondolkodású és müveit ember szerint is a legjobb, legszentebb és legáldásosabb ügy előmozdításán fáradozunk, mely nemcsak egyházunknak, de hazánknak is csak javára szolgál. Meg kell tehát kezdenünk egyháztársadalmi munkánkat az egész vonalon a legnagyobb erélylyel és buzgósággal. Állítsunk, szervezzünk — kinek a mi legjobbnak tetszik — ifjúsági egyesületeket, köröket, könyvtárakat, ifjúsági olvasóköröket, sőt a hol lehetséges, egyházközségi nőegyesületet. Ezekben tartsunk és tartassunk felolvasásokat, előadásokat a biblia, az egyházi élet, történelem slb. köréből. Világosítsuk fel itt népünket a házassági törvényekről, hogy a vegyesházasságoknál minő veszedelem fenyegeti. Itt nyílik igazán jó alkalom óvni híveinket a pápistás szokásoktól, minők: a búcsú, temetők kivilágítása, temetéseknél gyertyák gyújtása, zászlók hordozása stb. Itt kell felvilágosítanunk híveinket, hogy mi, a legjobb magyarok, de egyszersmind jó kálvinisták is az u. n. Szent István-napot, bárha a törvény azt ünneppé is tette, semmiképen meg nem ünnepelhetjük, mert nekünk nincsenek szentjeink és nem is kellenek, mert az az ünnep pápista ünnep s a klerikális állam méltatlanságot cselekedett velünk szemben, midőn azt ránk akarta erőszakolni, mert a mi evangeliumi hitünkkel ellenkezik, hogy embert ünnepeljünk. Ily egyesület útján fejthetünk ki nagyobb tevékenységet a szegény-ügy terén is, felkarolva, segélyezve és ápolva egyházközségünk szegényeit. Szóval, t. értekezlet, a legfőbb ideje annak, hogy egyházi munkálkodásunkban a gyakorlati élet terére lépjünk. Ne tétovázzunk azért, ne késedelmeskedjünk azért, hanem kiki, a mint neki Isten adta, munkálkodjék. Nehéz a munka, de nem lesz egyedül; mellette lesznek a jobbak és mellette lesz az Úrnak segítsége. Ha híveink látják munkálkodásunkat, buzgólkodásunkat, kedvet kapnak, lelkesülést nyernek, másokat is lelkesítenek és velünk együtt fognak munkálkodni. Ha felvilágosítottuk, ha öntudatra ébresztettük, hitünket, egyházunkat megszerettettük, ha erős kálvinista érzést és gondolkodást önthettünk beléjök, akkor nem kell többé félnünk sem a nazarenizmus, sem a felekezetnélküliség, sem a pápistaság veszedelmeitől. Végül, t. értekezlet, szólni kívánok még igen röviden mint fontos teendőkről — IV-szer — egyházközségeink anyagi ügyeinek rendezéséről s népünk terheinek keveshitéséről. A szellem működése az anyagban és az anyag által nyilvánul. Legszebb törekvésünk, legszentebb eszménk és célunk, halva született, kárba veszett, ha eszközeink hiányzanak annak megvalósítására. Hogy egyházaink nemes feladatukat betölthessék, szükségük van az anyagi eszközökre : szükségük van vagyonra, fgen fontos teendőnk tehát nekünk lelkészeknek az, hogy egyházközségünk részére vagyont gyűjtsünk, nem a vagyonért magáért, hanem azért, hogy abból egyházi és iskolai szük-