Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

szünk. hogy ezek a gyermekek magok lelkesítsék magokat a Jézus Krisztus követésére s hogy konfirmációi vallás- és fogadástételök csak visszhangja legyen a lelköke» boldogító bizonyosságnak, a legkívánatosabb életcél felé való törekvésüknek. Mi a szabadságra kívánjuk nevelni őket . . . Új házasok egybeadásakor nem kérdezzük az egybekötendők hitfelekezeti állását, hanem egyszerűen azt mondjuk nekik: »Ha házasok akartok lenni,^legyetek jó szívvel egymáshoz, vegyétek komolyan az esküt, vetélkedjetek egymással az önzetlen odaadásban, úgy, a mint azt a Jézus iskolájában tanultátok. Az igazi házi boldogság titka abban az őszinte szívbeli jóságban van, a mely a maga adományaival szívesen és készséggel áll életársa családja szolgálatára. Nem a szerencse és a fény tartja ifjan az embert, hanem az az önmagáról megfelejtkező szeretet, a mely örül az örülőkkel, sír a sírókkal, a mely nem ismer magasztosabb dolgot a másokért való munkálkodásnál, a mely a komoly órákban önként buzdul áhítatra és imádkozásra*. Igy beszélünk mi az új házasokhoz és rájok hagyjuk a helybenhagyó, vagy nem hagyó feleletet. Mi nem nézünk szivük fenekére, hanem azt mondjuk nekik: »Ha szent elhatározással jöttetek ide, akkor, de csak is akkor illik rátok az Úr igéje: »A mit megkötünk a földön, az megköttetik az égben is*. Mi nem kívánunk gyónást; de ha valamely zaklatott kedély meghozza nekünk azt a legnemesebb adományt, mit ember embernek adhat, a föltétlen, teljes bizalmat, szívbeli hálával fogadjuk azt. Igyekszünk igazolni, hogy mi ezt a bizalmat végtelenül sokra becsüljük, a mennyiben alámerülünk gondjaiba, aggodalmaiba, átérezzük szenvedéseit. Igazi erőt és bölcseséget kérünk Istentől ahhoz, hogy a megfáradtak és megterheltek ne távozzanak el vigasztalanul tőlünk, hogy a csüggedtek új életkedvet kapjanak és az ingatagok szent elhatározásra buzduljanak. Mindaz, a mit mi, a személyes bizalom által támogatva, a szorongatott lelkek vigasztalása és megnyugtatása érdekében zajtalanul tehetünk, mindaz működésűnk koronáját képezi. Mikor szegények jönnek hozzánk, nem mindig segíthetünk rajtok, azt az egyet azonban igyekszünk bebizonyítani, hogy Jézus nem hiába tanított becsülni a szegényeket, hogy mi nem feledtük el ezeket az igéket: »A mit az én kicsinyeim közül egygyel cselekedtetek, velem cselekedtétek azt*. Sokszor tapasztaltuk mar azt, hogy annak a szegénynek többet ért az anyagi támogatásnál az, ha tiszteletteljesen bántunk vele egyénileg és igazán át tudtuk érezni baját. Mi nem toljuk magunkat a betegekre és haldoklókra ; de hálásan fogadjuk, ha magukhoz hivnak. A nyomorúság tanyáján mindig erőt vesz rajtunk az alázatosság érzése, mikor arra gondolunk: mennyivel könnyebb a te élted útja, mint ezé a megalázott, agyongyötört emberé! Te egészséges vagy, neked nem kell birkóznod a mindennapi megelhetés gondjaival. Itt azonban a hosszú, kinos betegség végzi kérlelhetlen munkáját, itt ártatlanok állanak tehetetlenül a rettenetes ínséggel szemben. Az a beteg, kit a szenvedések hónapok és évek óta kötnek a betegágyhoz, olykor-olykor kérdő, néma pillantást vet ránk, mintha mondani akarná: »Gondold meg, hogy könynyebb vigasztalni, mint vigasztalódni! Gondold meg, hogy mily nehéz éjjel-nappal hordozni a keresztet!* Bizony, nekünk nem volna erőnk vigasztalni, ha a magunk nevében kellene vigasztalnunk; de mi nem akarunk egyebek lenni a Jézus igénytelen szolgáinál. A szorongatottat odavezetjük a Jézus keresztjéhez, hogy az ő fénye gyújtson világosságot a haldokló beteg elhomályosult lelkeben. Vannak emberek, kiknek lelkiismerete annyira fel van izgulva, hogy lelki aggodalmai közepette igy szól: >Az én bűneim oly nagyok, hogy ön azokat meg nem bocsáthatja*. Az ilyennek nem azt mondjuk mi, hogy a »te bűneid megbocsáttattak tenéked*, mivel érezzük, hogy mi is bűnösök vagyunk. Hanem utasítjuk Jézushoz, a ki ezt mondá: ^Nagyobb öröm van az égben egy elveszett, de megtért bűnös felett, hogy sem mint száz igazakon*. Igy világítunk mi be a Jézus szövétnekével a nyomor, inség, aggodalom és kételkedés sötét völgyeibe. Mi szívesen szolgálunk Istentől nyert adományainkkal. Igen, mi az egyházról egészen demokratikusan gondolkozunk. Minden munka tisztességes és becsülésre méltó, a mi a háztartás körébe tartozik. Az égi gazda szemében egyik sem ér többet a másiknál, mert minden munkát végezni kell. Mikor az anya látható örömmel végzi a maga házánál a legnehezebb és legalacsonyabb munkát, elevenen emlékeztet a Jézus eme szavaira: »A ki ti közöttetek első akar lenni, legyen a többinek szolgája*. Nekünk van háztartásunk, vannak gyermekeink és ezeknél fogva a legszorosabb összeköttetésben vagyunk gyülekezetünk öröme- és bánatával. Érezzük az élet édességét és nem akarjuk, hogy ez másként legyen. Megértjük és osztjuk embertársaink mindennapi gondjait. Jólétük és nyomorúságuk, reményeik és aggodalmaik, az általános jólét minden kérdése érdekel bennünket, azért értjük aztán igazabban azokat a nehézségeket, bajokat és veszélyeket, a melyek lelki életünket a földi érzelmek, gondok, alkotások és élvek részéről fenyegetik és nem állunk könynyen olyan követelésekkel embertársaink elé, a melyek földi hivatásukkal össze nem egyeztethetők. Mi nem kényszerítünk rájok semmi életformát, hanem csak segítségükre vagyunk abban, hogy összhangzatosan kössék össze egymással a lelki és a világi, az égi és a földi dolgokat és mindenik valósítsa meg a maga módja szerint a lélekkel teljes emberiesség képét. Mi szolgálni és nem uralkodni akarunk és úgy véljük, hogy Jézus és az apostolok szerint cselekszünk, hiszen azt mondja az Úr az ő tanítványainak: »Ne örüljetek, hogy a lelkek szol gálnak nektek, hanem annak örüljetek, ha a ti nevetek felirattatik a mennyekben*. Az apostol pedig azt irja a korinthusiaknak : »Mi nem akarunk uralkodni a ti hitelek felett, hanem a ti örömeitek szolgái vagyunk*. Ám küzdjenek más hatalmak az uralomért, minket azonhan senki se akadályozzon abban, hogy nagy szerénységgel, de egyszersmind szivünk egész melegségével és odaadásával